Adónisz feltámadása

Jó néhány húsvétja már, hogy Móra Ferenc a szegedi temető földje alatt várakozik az örök feltámadásra. Holott számomra és még sokunk számára meg sem halt soha – itt él velünk az írásban, a csöndes mosolygó hangja puha emlékében, életfilozófiájának halk derűjében.

S a magam külön számára meg pláne él, épp húsvét táján, amikor a kirakatokból ragyogva harsan ki a sok hímes piros tojás. Hozzájuk fűződik Mórának, a tudósnak legfontosabb életeredménye: az a hímes tojás, amelyet egy kiszombori őskori sírból ásott ki, s ezzel új utakat vágott az összehasonlító vallástudomány elébe. Ő maga, bár írásban csak kevés szóval számolt be erről a leletéről – egyszer Önigazolás gyanánt címen mesélte el egy alföldi magyarral való vasútközi beszélgetését erről a tojásról –, mégis teljesen tisztában volt annak rendkívüli jelentőségével. Több ízben is hosszan beszélgettünk róla, s ő tudva tudta, bár megírásához már nem futotta az életéből, hogy ezzel a sok ezer esztendős piros tojással, amely hetvenhárom töredékben került ki a föld alól, ősi titkok nyomába jutott. Misztériumok, az élet örökkévalóságában, a feltámadás reménységében való örök emberi bizakodások kapuja elé jutott.

Tudta, meg is írta, hogy ásatásokban gyakori a tyúktojás, főként szegényesebb asszonysírokban. Nálunk, palócföldön buggyan ki sokszor ilyen tojás az eltemetett fiatalasszonyok markában. Nyáry Albert báró annak idején szellemes következtetéssel meg is mondta, hogy nyilván a termékenység szimbóluma ez a tyúktojása női sírokban. Wormsban római kori sírban leltek hímes tojást. Délebbre is akadtak már ilyen tojásleletre: itáliai etruszk sírokban, sőt még Délosz szigetén is.

A kiszombori tojás azonban – amelyről úgy mellesleg mondjuk meg, hogy voltaképpen nem is piros, hanem barnás színű, és szépséges girlandokat karcolt bele az őskori művész – sok ezer évvel előzi meg a keresztény kultúrát, s ezzel a feltámadás hitének oly ősi gyökerei közé világít bele, amikre Móra leletéig gondolni sem mertünk.

Móra lelete néhány év óta húsvét tájt mindig itt kísért az íróasztalom előtt. Nem hagy nyugodni: egyszer már mégiscsak illenék ennek a húsvéti ünnepnek nyomába járni. Persze nem a magam lábán, amikor sokkalta hivatottabb tudósok már kitaposták előttem az utat. Mint például az a bizonyos Frazer nevű angol vallástörténész, akinek Az Aranyág című gyönyörű könyve egy életre szóló élménye annak, aki elolvassa. Avagy Róheim Géza, akinek a Magyar néphitről írott könyve súlyos vádirat azok ellen, akik ezt a világhírű kutatónkat elütötték munkásságának itthoni folytatásától. (Mert viszont az angol nyelvterületen példátlan sikereket érnek el a könyvei.)

A húsvéti szokások háromféle gyökere

Sok-sok ezer adatot gyűjtöttek ők is meg persze számtalan más folkloristák is össze a húsvét ünnepére vonatkozóan. S bár ők maguk nem foglalják egybe ennyire határozottan a véleményüket, én mégis azt látom, hogy a húsvét ünnepi ciklusa formájában három ősi gondolatvilág rekedt meg az emberiség fajemlékezetében. Az egyik az általános emberi tisztulásvágy, a másik a sémi búzaengesztelés eszmeköre, a harmadik pedig a szláv–germán férfivá avatás ünnepének emlékezete.

Ez a három eszmevilág került bele Európában a kereszténység csodás erejű amalgámüstjébe, s ott forrott ki azzá a himnikus, tömjénfüstös ünnepséggé, amely Nagyhét csütörtökjén kezdődik, s a húsvét utáni vasárnapon zárul be.

Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz.

Kezdjük mindjárt a piros tojásokat tojó nyúllal, amelyről kiváló etnológusunk, Solymossy Sándor mutatta ki, hogy egyszerű nyelvi botlásból született meg. A botlást az egyébként annyira pontos németek követték el, amikor a fiatal, kövér madárnak, a Haselhuhnnak a nevét értették félre Haserlnek, nyulacskának, s azóta – minden természettudományos jobb meggyőződésük ellenére – nyúllal tojatják a piros tojást.

A másik ilyen nyelvbotlás a bárány körül történt. Ezért már a régi, római keresztények a felelősek, akik a Mithra-kultuszból ismert Agni-Deust (a Tűzistent) értelmezték félre, s nevezték el Agnus Dei-nek (Isten Bárányának), s ezzel egyszerre belekeveredtek egy egészen más, sémi eredetű vallásos szokásba, amelyről majd még szólunk e sorokban.

Baj van aztán magával a húsvét idegen nevével is. Németül hol Paschnak, hol Osternnek mondják. A Pasch természetesen a pészach (a zsidó húsvét) elnémetesítése, jóval a nürnbergi törvények keletkezése előtt. Csakhogy ezt a pészachot vagy passzachot minduntalan hol a passióból, hol a pászkából származtatják, holott egyikhez sincs semmi köze. A passzah átmenetet jelent, éspedig kétféle értelemben. Históriai jelentése szerint a zsidók „átmenete” Egyiptusból a Vörös-tengeren át; csillagászati jelentése szerint pedig a Nap átmenete a tavaszi napéjegyenen. S külön tévedések forrása még a germán eredetű Oster szó is. Ez az ősindogermán Ostarának, a tavasz istennőjének a neve, amelyet aztán a keresztény papok átvettek a keresztény húsvét ünnepére. Nem tévesztendő persze össze az Auster szóval, amely osztrigát jelent. Csakhogy mégis összetévesztették a derék térképrajzolók, akik az Austerninselt következetesen Osterinselnek írják, mire a mi kitűnő földrajztudósaink is Húsvét-szigeteknek fordítják az angol Osztriga-szigeteket.

Ha már a név körül ennyi félreértés és félremagyarázás adódik, elgondolható, hogy maga az ünnep s annak sok furcsa szokása és rituális szerszáma mennyi tévedésnek és balhitnek vált gyökerévé.

Ki tudná úgy hirtelenében megmondani, hogy mikor, miért került a katolikus vallás felszerelkedésébe a nagyheti kerepelő? Vagy miért „mossa éppen nagypénteken a holló a fiát”? Vagy mit jelent virágvasárnap a kisze-kihordás, vagyis egy szalmabábunak a vízbe hajigálása? Miért szerepel a húsvéti bárány vagy a tojása húsvét ünnepségén? Mit jelent a húsvéti tojással való ticcselés (a tojások összeütögetése)? Mit mond számunkra az Alföldön is ismert Emmauszba járás (húsvéti séta a szabadba, kocsmázással egybekötve)? Mi az a húsvét utáni vasárnapon dívó mátkálás és komálás, amely olyan régi divat, hogy már Diocletianus császárnak is rendeletben kellett megtiltania ezt a szokást? Mi a pilátusverés eredete és jelentősége? Miért öntözik a lányokat húsvét másodnapján? Honnan ered a nagyhéten a Szent Sír állításának, feltámadáskor pedig a Krisztus-szobor körülhordozásának a szokása? Miért tűzdelnek a Krisztust példázó vastag húsvéti gyertyába, Krisztus sebhelyeinek emlékezetére öt tömjénszemet?

Csupa-csupa rejtélyes szokás, ismeretlen értékű szimbólum, az ember fajemlékezetének legmélyeibe vezető ősemlék.

A húsvéti nagytakarítás

E nehezen értelmezhető rítusok egyik csoportja egészen határozottan az emberiség ősi tisztulásvágyának, a katarzisvágynak drámai megjelenítése. Az, amely tehát a zsidóságban is munkálkodik, amikor a bűnbánat napján a folyók széléhez zarándokolnak s abba beleimádkozzák a bűneiket, hogy a víz sodra vigye el azt visszahozhatatlanul. Vagy, ahogy egy másik sémi szokás szerint a törzs a maga összes bűneit egy fekete kecskebakra ruházza rá, s ezt a bűnbakot aztán kiverik a sivatagba. Ez lesz a megváltás, a bűntől való megtisztulás bárányává, amikor a perzsa hatások alatt az Agni-Deust Agnus Deinek értelmezik át. („Agnus Dei, qui topis peccata mundi”, „Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit!”)

De ugyanez az általánosan emberi megváltás-mágia dolgozik abban a szokásban is, amikor a szalmabábut cipelik ki a folyóvízhez, s bedobják. Később persze oda fordul a magyarázat, hogy a „telet hordják ki”, mert mindig a tavaszi napéjegyenkor esedékes ez a szokás. S ha már benne vannak a lélek tisztogatásában, a ház tájékát is meg kell tisztogatni: tehát elkövetkezik a húsvéti nagytakarítás, a nagymosás. S ezzel a háztakarítással függ össze a varázslatok rontó erejétől való megtisztulás mágiája is. Minélfogva üsttel, kerepelővel minél nagyobb zajgást kell csapni, hogy a rossz szellemeket elkergessék a ház és az istenháza körül, s egyáltalán az egész falu tájáról; minélfogva húsvétkor szokták megtartani a zajgással egybekötött „határkerülőt”, zajongó szerszámok zenebonájától kísért processziót. S lévén, hogy a legősibb osztályharcoknak örökös alulmaradottja, Éva, ősidők óta minden bűnöknek örökös bűnbakja, s egyébként is természeténél fogva folyton tisztulásra szoruló teremtése a Nő, ennélfogva – s persze még egyéb okoknál fogva is, amelyek azonban itt kontaminálódnak, vagyis egyéb indítékokkal összekeverednek – a nagy tisztogatás alkalmával elsősorban a nőt kell megtisztogatni, vízbe tenni, vödörrel leönteni, vizes teknőbe dugni, vagy legalábbis rózsavizes flaskával meglocsolni.

Ez tehát a fura húsvéti szokásoknak ősforrása.

Adónisz – Adonáj

A másikat Frazer dolgozta ki páratlan éleslátással.

Vallástörténeti kutatásai során rájött arra az érdekes tényre, hogy a föld alá szállás és feltámadás gondolata mindenütt a Földközi-tenger keleti partvidékén, a Levantéban és Egyiptusban jelentkezik különböző hősök alakjában. Ozirisz, Tammuz, Attisz és Adónisz a legfőbb hordozói ennek a feltámadás-mítosznak. Arra a – főként mai időkben sajátságosan hangzó – felfedezésre jutott, hogy az Adónisz-kultusz, amelyet a képzőművészetek révén hellén–római hagyatéknak szoktunk tekinteni, alapjában ugyancsak sémi eredetű rítus. Adónisz atyja – a legenda szerint – Főnix, görögösen Phoinix, vagyis a sémita föníciaiak totemállatja. Erre aztán elkezdte magát az Adónisz nevet elemezni, amiből kiderült, hogy ez a név a legtisztább sémi szó: ugyanaz az Adón (vagyis „Úr”) van benne, mint amely a héber többes számú Adonájban. Az Adónisz-kultusz őshazája a föníciai vidék, a Libanon környéke, ahol tavasszal a télen át képződött gleccserek elolvasztják a hegyek rőt agyagját, s ezért a tavaszi áradáskor mindig vérszínű víz ömlik alá a hegyek közül, úgy, hogy egy darabon még a tengert is megpirosítja. Adóniszt meggyilkolták! S ugyanekkor kivirágzik mindenütt a liláspiros, sebhely formájú anemone (a kökörcsin), Adónisz kedvenc virága, amelynek már arab neve is a kultuszra mutat, mert hiszen a „Namaan sebének” (a kedvenc sebének) nevezik az arabok és a szírusok. (Innen ered az „anemone” szó is.) Mivel pedig a legenda szerint Adónisz anyja Myrrh, a tömjén, ezért szerepel Adónisz ünnepén olyan erősen a tömjén is.

Az Adónisz-legenda további elemzése és az Atya-Fiú istenséggel azonosított Attisz-legendával való egybefüggése aztán oda vezette Frazert, hogy az Adónisz-ünnep mögött egy általános sémi tavaszünnepet fedezzen fel. Itt Adónisz, az Úr, akinek képét tudvalevőleg a „búzaszem viseli”, magát a búzát, illetve annak szellemét képviseli. Ezt az ember fél évre a föld alá temeti (a tavaszi vetéskor), s nehogy a búzaisten megharagudjék az élve eltemetésért, ezért már a vetés megkezdése előtt megjátsszák előtte egyrészt a feltámadás legendáját: úgy, abban a tudatban szálljon a föld alá a búzaisten, hogy onnan fel is fog támadni. Másrészt pedig engesztelésül emberáldozatot is hoztak neki, amelyet csak későbbi időben váltott fel az állatok feláldozása ezen a tavaszünnepen (húsvéti bárány, húsvéti sonka). S ha már megrekedt az emberek emlékezetében az emberáldozat, akkor keresnek hozzá emberi bűnbakot – a keleti legendák több ilyet neveznek meg –, a keresztény legendákban könnyen kínálkozott rá a Krisztust halálra ítélő Pilátus alakja. Minélfogva a keresztény néphit húsvétkor vesszővel, kötéllel veri a templom ajtaján (vagy szobrai között) kifaragott Pilátust, s mivelhogy a verés ragályos dolog, a gyerekek egykönnyen egymás ellen fordítják a már amúgy is meglendült vesszőt: faluhelyen egymást megszalajtva „verik Pilátust” végig a falu hosszán.

S e búzaisten tavaszi ünnepének misztikus szokásai hogyne származtak volna át arra a másik elő-ázsiai sémi héroszra, aki Bethlehemben, vagyis a „Kenyér házában” született?!

A Termékenység ősi szimbolikája

S végül a húsvéti szokások egy harmadik csoportja, amelyben határozottan a férfi- és női csoport különválása tűnik föl. Gyanút kelt már bizonyos tagadhatatlan szimbolika a nőknek férfiak által való meglocsolásában, aminek fejében a nő „hálából” hímes tojást, a termékenység szimbólumát nyújtja át az őt megöntöző férfinak. Ez a jelképes kettős aktus minden kétségen felül a termékenység tavaszi ünnepéül mutatja meg a húsvétot. Ámde elkövetkezik az Emmausz-járás; férfiak csoportosan kirándulnak mulatni, vagyis kivonulnak a „férfiavatásnak” orgiákkal megült szertartásához, amely keresztény időkben az újszövetségi emmauszi séta nevét vette fel, s egyszerű kocsmabeli ivássá enyhült. De még jelentősebb ennél a „mátkálás” és a „komálás” szokása. Az egyik a leányoknál, a másik a férfiaknál. A húsvéti szentelt holmik közül az egyik lány egy tálnyit elküld olyan lánytársának, akivel az elmúlt év során összeharagudott, vagy pedig általában olyannak, akivel tartósabb barátságot kívánna kötni. Ha a megtisztelt elfogadja a mátkatálat, akkor ez a testvériség egy évre vagy sok esetben egy egész életre kötelez: az ilyenformán összemátkálódott lányok vérben testvéreknek tekintik, segítik, védik egymást. Ugyanilyen, csak még komolyabb következményekkel járó, mert vérszerződésszerű kötelezettségeket előíró szokás a férfiak között a komálás, az ősi Geheimbund, a férfiak titkos szövetkezésének maradványa, amely délszláv vidékeken gyakran a vérbosszúnak nemzedékekre terjedő öldökléseit is felidézte.

Nemzeti Múzeumunkban évtizedekkel ezelőtt egész sor, valószínűleg szláv eredetű ezüsttálat fedeztem fel. Eulogia- vagy szlávosan osztolaszka-tálaknak neveztem el őket. Ezek a húsvéti szeretetküldemények tartói voltak, s egyik nagy csoportjuknak az a közös jellemvonása, hogy középütt forgatható fejű ezüstkecske (vagy szarvas) van beléjük erősítve. Itt nyilván belejátszik a húsvéti bűnbaknak, másrészt a termékenységnek, a férfiasságnak motívuma.

S mindezeken a rítusokon, mágikus tárgyakon, babonás beidegzettségeken felül ott van maga a piros tojás, amelyet ha sírba tesznek, ezzel nyilván hiszik és vallják, hogy úgy, amint a tojás kemény, látszólag élettelen héja mögött ott van az új élet minden lehetősége és reménysége, a vérvörös életcsíra, úgy a föld kemény kérge mögé rejtőzött halott számára is ott van az eljövendő piros vérű életnek örök bizakodása, a halhatatlanság szent és vigasztaló reménysége.

Adónisz-Adonáj évről évre meghalhat, de minden tavasszal újra ébred, nincs örök halál, csak örök feltámadás.

Általában a tavaszi feltámadás, a Húsvét ünnepe természetesen szintén telve van ilyen ősi germán és másfajta babonákkal, s bizony az idegen eredet címén a gyermekek egyik legkedvesebb játékszerét, a kereplőt is el kellene pusztítanunk. Hiszen ez a hangszer eredetileg arra szolgált, hogy a Nagyhéten, amikor Krisztus halott, s így a gonosz szellemek, mialatt ő az Alvilágot járja, a nyitva hagyott ajtón kiszabadulnak a pokolból, s feljönnek erre a világra – ezeket a gonosz szellemeket a kereplő hangjával elhessegethessük. A katolikus Egyház persze ezt a pogány szokást is átformálta, s a Nagyhéten azért szólnak harangok helyett a kereplők, mert „a harangok ilyenkor elmennek Rómába”, igazában azonban a Krisztus sírba szállásával felszabadult gonosz szellemeket kergetik el a kereplővel…

S hogy Móra Ferenc ennek az eszmének évezredes, ősemberi jelképét, mágikusan erősítő szimbólumát éppen a magyar Alföld szívében lelte fel, ennek talán ma még inkább, mint ezeréves történetünkben bármikor, időtlen, sorsszerű, chiliasztikus jelentése van.