Karnevál herceg, avagy a halál temetése

Az Úrszületése után az ezredik esztendő közeledtével szörnyű félelem vett az európai emberiségen erőt. János jelenéseinek 20. fejezete alapján mindenki úgy érezte, hogy közeleg a végítélet napja, az Antikrisztus uralma. Mindenki bűnbánatot tett és szőrcsuhában várakozott az ítélkező Bíró eljövetelére. Hihetetlen idegfeszültséget hozott magával ez a „chiliasmus”, valóságos hisztériás járvány ülte meg a lelkeket az utolsó napokban és percekben. Mindenki a feje fölött érezte a Halál kaszájának suhogását.

Ám amikor aztán ütött az 1000. esztendő Szilveszterének utolsó perce is, s az emberek mégis életben maradtak, akkor valami hihetetlen tombolásban tört ki az újratámadt életkedv. A halálfélelem a Halál ócsárlásába, kigúnyolásába csapott át: az emberek féktelen bosszúvágyat éreztek ezzel az őket csúnyán megtréfáló hatalmassággal szemben. Nevetségessé tenni, kiröhögni, letiporni és elégetni – legalább ennyi elégtételt követelt magának a szörnyen megkínzott emberiség a rémületes évtizedekért.

A jámbor pap látomása

Sokakban ugyan még tovább rezgett a chiliasmus félelme és víziós mágiája. Az 1001. esztendő januárjának estéjén – ezt Ordericus Vitalis írja le Historia Ecclesiastica című híres középkori művében– a lisieux-i egyházmegyében fekvő Bonavallis falu jámbor lelkiatyja, Gualchelmus, valamelyik éjjel egyik haldokló hívét ment el meglátogatni. Útban visszafelé csodálatos látomása támadt: siránkozó fantomoknak végtelen sora vonult el előtte, akik között az ámuló pap sok, nemrégiben elhunyt községbelijét ismerte fel. A pap elbeszélése szerint ez a félelmetes menet kétségtelenül a „Herlechin csapata” („família Herlechini”) volt.

A nyelvészek sokat törték a fejüket ezen a Herlechin szón, amíg végül aztán az egyik felfedezte, ugyancsak ilyen halottas gyászmenet élén, Dante „Poklának” XXI. és XXII. énekében, ahol is a halottak élén tíz démon lovagol, akik közül az egyiknek „Alichino” a neve. Ezen a nyomon haladva aztán Driesen 1904-ben hatalmas tanulmányt írt Der Ursprung des Harlekin címen, amelyben arra a furcsa megállapításra jutott, hogy az olasz komédia „arlecchinó”-ja (a francia „harlequin”) voltaképpen azonosa Dante és az Ordericus Vitalis halottvezető Herlechinjével. Rábukkant más középkori francia forrásokra is, ahol a „la Ma isnie de Hellequin” néven mesélnek Harlekin táboráról, amelynek gonosz szellemek és purgatóriumban szenvedő lelkek a résztvevői, akik bizonyos éjjeleken vad száguldással rohanásznak szerte, s közben pokoli zajt csapnak. Harlekin köpönyegje, amelybe a legenda szerint mindenki egyformán belefér, nem más, mint a halotti lepel. Harlekin süvegén két kis szarvacska van, amely nyíltan rávall az ő alvilági eredetére. Feje simára van borotválva, mint a halott koponyája, arcán barnás álarcot hord, fején fehér vagy fekete kis sipka, kezében pedig furcsa kormánypálca. Ez a pálca egy nem egészen végig kettéfűrészelt léc, amely, ha mozgatják, úgy zörög, mint amikor emberi csontokat veregetnek egymáshoz.

A Harlekinnek ez az egész figurája természetesen az antik Hermész pszichopomposz, vagyis az elhunytakat a túlvilágra kalauzoló Hermész isten mintájára készült. Nem felejtkeztek meg az antik istenségnek még a kormánypálcájáról sem, a caduceusról, amely szó tudvalevőleg a cado igéből ered, s az elesettek, a halottak vezérlő pálcáját jelenti. Tudjuk, hogy a keresztény egyház iparkodott az antik istenségek emlékezetét eltörölni, illetőleg keresztény fogalmakkal helyettesíteni: így került a pokol fejedelme a halottakat vezető Hermész helyébe, s így került a Mercur- vagy a Hermész-kalapon lévő két kis szárny helyébe a – két kis ördögszarv. S ha ezt tudjuk, akkor megértjük az Arlekin név rejtelmét is. Nem más az, mint a Höllen-König (óangolban a „Hellking”), amely a középkori franciában „hellequin”-né lett. A „Höllen-König” egy más változata azonban az alvilági szellemek, az elfek és erlek királyává tette meg Harlekint: így született meg Herder és Goethe híres Erlkönigje. Az olasz komédia s a farsangi menetet megnyitó Harlekin voltaképpen nem más, mint a halottakat vezető Erlkönig.

Hát ez így önmagában meglehetősen furcsán fest, az tagadhatatlan. Hogyan kerül össze a víg tréfacsináló Harlekin a halottakkal?

A lárva, a maszk és a dominó – a halottas menetet gúnyolja

Ezen a nyomon továbbindultam, és egészen meglepő eredményekre jutottam. Harlekin farsangi menetének tudvalevőleg egyik legjellemzőbb része az álarc, vagyis a lárva. A latin larva azonban nem egyéb, mint a lemuroknak képmása: a holtak szörny alakú feljáró lelkei. Ezeknek kiengesztelésére a rómaiak évente háromnapos ünnepet, az úgynevezett Feraliákat rendeztek februarius 21–23 között, amikor is minden síron áldoztak. Körmenetben vitték a „mascá”-kat, vagyis a szellemkísérteteknek merev, álarcszerű arcképét, amely a nevét onnan kapta, hogy a halottaknak gipszből készült arclenyomatát szintén „mascá”-nak nevezték. Azt csak mellékesen említem, hogy a szó „kísértet” jelentéséből fakadóan aztán „mascá”-nak nevezték a boszorkányt is, s utóbb ebből eredt a modern „mascotte” szócska, a kis boszorkány vagy amulett, amely az autóst vagy a repülőt megvédi a balesetek ellen.

Itt tehát elérkeztünk ennek a halottas ünnepségnek során egészen a „maszk”-ig, vagyis magyarosan a maskaráig, amely már nemcsak álarcot, hanem megfelelő ruhát is jelent. Ennek a maskarának pedig egyik fő alkotórésze a dominó. Tudjuk, hogy a középkorban fraternitások léteztek, amelyeknek az volt az egyetlen hivatásuk, hogy az elhunytakat a temetőbe kikísérjék s eltemessék. Ezeknek a fraternitásoknak a tagjai hosszú fekete kámzsát s ugyanilyen csuklyát is viseltek, amely egész fejüket beborította, s csak a szem részére hagyott két nyílást. A fraternitás tagjai a temetési menet egész ideje alatt halotti imákat mormoltak, amelyeknek csak a responsoriuma volt hangos: „Requiescat in Domino!” (Pihenjen az Úrban!) Ebből a Domino szóból eredt aztán a fekete kámzsának „domino” neve, s ez a dominó, tudjuk, fontos alkotórésze a farsangi menetnek.

Látjuk, hogy az egész farsangi cécó erősen Itália felé mutat, s így tovább kutattam, a commedia dell'arte bolond-hagyományai között. S a csodálatos az volt, hogy mindannyi eleme mind-mind a halottas menet kigúnyolását célozza. A halott mellől természetesen nem hiányozhat az orvos. Háromféle figurában is rátalálunk. Van egyszerűen „Il dottore” vagy „Donor Balanzone” (Bologna vidékén), vagy Pantalone néven találkozunk vele a furcsa farsangi menetben. „Dottore” nem szorul bővebb magyarázatra. Ha a Halált kigúnyolják, akkor nem maradhat el mellőle a Halál szorgalmas segítőtársa, a doktor. A „Balanzone” név a spanyol vándorköpenyegre, a sokrétű, bő redős „baland”-ra megy vissza, amelynek viszont igen regényes históriája van: az ófelnémet „Wallendaere” az ősapja, a „Wallender”, vagyis a „vándor”, a földi élet vándora rejlik mögötte. Közvetlenebb felvilágosítást kapunk a „Pantalone” figurájából. Szent Pantaleon tudvalevőleg Maximianus császár háziorvosa volt, aki vértanúságot szenvedett, s mint ilyen, bekerült a 14 segítőszent sorába, ahol is az orvosok védőszentjévé lett (Szent Lukács mellett). Pantalone (akinek az olasz komédiában viselt hosszú nadrágjáról nevezzük egyébként a mi pantallónkat is) tehát voltaképpen mint az orvosi rend szimbóluma került bele a halottas farsangi menetbe.

A temetésről természetesen nem hiányozhat a pap sem. De ezzel már csínján kellett bánni: nagyon el kellett rejteni. A milánóiaknak volt merszük, hogy bevezessék a „Meneghino” formájában. Ez a szó a „domenicchino” elferdítése, és a domokos rendi „barátocskát” jelenti, aki önfeláldozóan kísérte ki még a pestises halottakat is. Az olasz komédiában persze nem szerepelhetett papi ruhában, ezért csak a papot jelző s a nyakból a mellre lecsüngő, kétszárnyú kis fehér nyaksáv meg a fekete abbéruha emlékeztet a figura papi mivoltára.

A temetés fontos része a halálharang. Az olasz templomokban Úrfelmutatáskor megszólaló harangszó neve cenno, s az ugyanekkor megszólaló csengettyűszó: az előbbinek kisebbítése, cenello, amely sok apró csengettyű rázásából áll. Ebből a nápolyi komédia alkotta a polecenellát, a „sok csengőt rázó” bohóc figuráját, amely itt tehát a Seelenglöckleint helyettesíti. A német ezt a rázócsörgős muzsikát átvette katonai zenekara számára a „Tschinellenbaum” formájában. Amikor aztán a farsangi menet temetési mivolta már elfelejtődött, akkor a nápolyi s általában az olasz nép száján az etimológiai „Pulcinella” alakjává formálta át a szót, és holmi „kis tyúkot” vagy „fiatal pulykát” képzelt hozzá (a „pulcino” szóból), de az áruló csörgők így is rajta maradtak a polichinelle egész ruháján és a bolondot jelző csörgősapkáján.

A temetés nem lehet meg a szegény halott ember nélkül. Az olasz komédia erről is gondoskodott „Pedrolino” alakjában (Péterke). Mi ma jobban ismerjük francia változatának nevén, mint „Pierrot”-t. Pierrot a szegény magatehetetlen bús-bánatos ember. Most értjük csak meg, hogy Pierrot arca miért van mindig belisztezve: természetesen a halott fehér arcát kellett mutatnia. A halottét, aki azonban még mindig szerelmesen ragaszkodik a földi hívságokhoz, a föld salakjához, nem tud tőle megválni. Ezért kapja a komédiában hűtlen társául „Colombiné”-t. Ennek a figurának megértéséhez azonban kissé messzibb kell nyúlnunk. A rómaiak tudvalevőleg galambdúcszerű fülkébe temették halottaik megégett csontjait. A galamb latin nevéről ezt elnevezték columbariumnak. Ebből a szóból a középkori, 13. századi francia nyelv egy furcsa fogalmat alkotott: „columbin”-nek nevezték el ugyanis az ember hátrahagyott salakját, amelyre a modern francia nyelv már az étron szót használja. Ebből alkotta a farsangi halottasmenet „Colombine” figuráját: a rakás emberi szemetet, amelybe a halálra vált szegény ember, a Pierrot, szerencsétlenül és reménytelenül szerelmes! A halandó embernek ez a nevetséges ragaszkodása a földi semmiséghez, ez a groteszk játék adja a farsangi komédia egyik legmélyebb értelmű szimbólumát.

A tragikomédia e szimbolikus kifejlesztése vezette talán bele a farsangi temetési menet olasz változatába a Brighella, a Stenterello és a Tartaglia figuráit. A Brighella talán a briga, a Gond kicsinyítője; a Stenterello a stento, a haldoklás szimbóluma; a Tartaglia pedig talán a tartarosznak, az Alvilágnak megszemélyesített képviselője.

Még mindig nem tértünk azonban rá a furcsa farsangi temetés fő alakjára: Carneval hercegre. Nem szeretném itt mindazokat a népetimológiai és tudálékos magyarázatokat elismételni, amelyekkel ezt a nevet interpretálni próbálták. Volt olyan, aki egyszerűen „Carne vale!” (Isten veled, hús) szóval fordította, éspedig a közelgő nagyböjtre való tekintettel. Ugyanilyen, csak kissé tudálékosabb magyarázat volt az, amely holmi papi tilalmat olvasott ki belőle carne levamen formájában. A legtarkább magyarázatot azonban úgy a kézi lexikonok, mint bizonyos egyetemi előadások is szolgáltatják, amelyek a „carrus navalis” szóból, a „tengeri hajót ábrázoló díszkocsiból” eredeztetik a karnevál fogalmát, s ezzel a nizzai és más riviériai farsangokon ma divatozó díszkocsikat kívánják pár száz évvel visszadatálni.

Karnevál hercege, a hullamosó

Aki idáig elfogadhatónak tartja a farsangi menetnek mint a temetés paródiájának magyarázatát, nem fog azon csodálkozni, hogy a menet középpontjában a Halál földi helytartója, a sírásó áll. Karnevál hercege egyszerűen a hullamosó vagy temetőőr, szóval a sírásó. Neve pedig így származott. A rómaiaknál a hullaravatalozó helynek carnarium volt a neve, olaszul carnaio, németül Karner. A szolgának a neve pedig olaszul valetto, franciául valet. A Karnevál herceg eredeti neve tehát carnarvalet, vagyis a „hullaház szolgája” – a sírásó – volt. A mai nyelvből, úgy az olaszból, mint a franciából, hiányzik ez a fogalom, de megmaradt a középkori Párizs egyik ma is létező legrégibb épületének nevében: ez a Párizs város történeti emlékeit magában foglaló Musée Carnavalet; tulajdonosa valaha bizonyára a város sírásója lehetett.

Az olasz nyelv a farsang megülését így fejezi ki: „bruciare il Carnevale”, „elégetni Karnevál hercegét”. A gyászmenet végső célja tehát az, hogy a Halál földi helytartóját, a sírásót szimbolikusan elégessék. Mivel azonban ilyen felséges úrhoz saját személyében nyúlni mégsem illett, ezért helyette szalmabábot égettek el. A szalma olasz neve paglia, a szalmabáb régebbi neve pagliaccio. Ebből a szalmabábból aztán az olasz komédia külön figurát teremtett, a „pagliacciót” vagy bajazzót (pojáca), akinek szerepe átment a német nyelvbe, onnan pedig a magyarba is: ez a Strohmann, a szalmabáb, aki mást helyettesít, mint ahogy az olasz „pagliaccio” Carneval hercegét helyettesítette.

Végigkövettük Karnevál herceg farsangi menetét, s azt hiszem, ellentmondásra nemigen kell számítanom, ha azt az első pillantásra paradoxnak mondható tételt állítom fel, hogy a karneváli menet voltaképpen halottas menet, a Halál paródiája. De nem kell ezen csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy Európa középkorában nemcsak az olaszok gúnyolták ki ilyen módon a halált, hanem a franciák és a németek is. Az előbbieknél született meg az ószövetségi Makkabeus testvérek táncának mintájára a „danse macabre”, az utóbbiaknál pedig a híres „Totentanz”-játékok, valamint képes- és szoborsorozatok. De amíg a német Totentanz főként a képzőművészetekre hatott termékenyítően, addig a sírásó elégetéséről szóló farsangi játék a commedia dell'arte révén voltaképpen az egész európai színművészet szülőjévé lett.

Az élet farsangja mögött ott muzsikál a Halál halála…