Az idő újjászületik

December a tizedik hónap volt („decem” = tíz) a régi római naptár szerint. Említsük meg, hogy a „decem” szó a görög „deka” származéka, ez a görög szó pedig a „dekomai” ige egyik alakja, amelynek jelentése: „markolni”. Tehát a „deka” a „két marokra valót” jelenti: az ujjakkal való számolásnál ugyanis a „tíz”-et a két marok (tíz ujj) felmutatásával jelezték.

Decemberre esett az év legjelentősebb napja: az esztendő legrövidebb napja, amelyen a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva új életre támadjon, újraszülessék. A Gergely-féle időszámítás előtt ez a nap december 13-ára, Szent Lucia napjára esett, minélfogva ennek a szentnek, magyarul Lucának a napja mindenféle babonás szokások forrásává lett. Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik-e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.

December második felében ülte meg Itália népe a legnépszerűbb óitáliai istenségnek, Saturnusnak az ünnepét. Saturnus neve a „sero” igéből eredt, amelynek jelentése ez volt: „magot vetni”. Szóval Saturnus a vetések istene volt, s ünnepe az elvárosiasodott római népnek a régi agrárállapotok után való visszavágyódását jelentette. Ez az ősvágyódás a békés földmívelőkor után, amely még Rousseau lelkében is eleven erővel élt („Retournos a la nature!” [Térjünk vissza a természethez!]), egyértelmű volt az emberi szabadság és egyenlőség után való kiolthatatlan vágyakozással, s a római királyok, majd még inkább a császárok a saturnusi ünnepek engedélyezésével biztosító szelepet nyitottak e vágyak számára oly korokban, amikor már kevés nyoma volt az emberegyenlőségnek. A királyok korában háromig, Caligula idején már öt napig, később pedig egész hétig tartottak a „saturnaliák”. Ezeken a napokon teljes törvénykezési szünet volt, nehogy bárkit is el kelljen ítélni, szóval hogy a polgárok ezeken a napokon minél kevesebbet érezzenek az államhatalom nyomasztó mivoltából. Az adóbehajtást is felfüggesztették ezeken a napokon. Az emberegyenlőség jelképes hangsúlyozására a saturnaliák idején a rabszolgák is ideiglenesen felszabadultak, sőt uraik megjátszották velük a komédiát, hogy ők szolgálták ki a saját rabszolgáikat. Ezeket viszont felöltöztették úri ruhákba, valóságos maskarát járattak velük. Ennek az általános szeretetünnepnek jegyében az emberek megajándékozták egymást: viaszból és agyagból készült gyerekjátékocskákat adtak át egymásnak, a viaszfigurákat, meg is gyújtották. Saturnus istenhez utóbb olyan legenda fűződött, hogy ő volt Latium legrégibb királya, akinek uralma idején – vagyis a földmívelés korszakában – uralkodott az Aranykor: az emberi boldogság netovábbja.

Amikor aztán Itáliában mind erősebb lett a görög kultúra befolyása, Saturnus szerepét apránként átvette a görög Aranykor királya, Kronosz, aki görög földön ugyancsak agráristen volt, mégpedig az aratás istensége. Eredetileg nyilván föníciai-sémi területről származott át a görögökhöz. Az egyébfajta hozzáfűződő mondák ugyanis nyilván föníciai befolyást tüntetnek fel. Elsősorban az, hogy a saját nővérét, Rheát vette feleségül (ennél a pontnál ugorhatott át könnyen a római legendába, akiknek ősanyja, Romulus és Remus anyja, szintén egy Rhea volt. Tudnunk kell, hogy a „rhea” szó „forrás”-t jelent. Romulus anyja pedig Rhea Silvia, vagyis „erdei forrás” volt). Bármennyire joviális istenség volt is az öreg Kronosz, s bármennyire is az ő nevéhez fűzték a görög Aranykorszak fogalmát, a saját személyében mégis meglehetősen kedélytelen úr lehetett, aki elsősorban úgy került uralomra, hogy a saját édesapját, Uranoszt férfiatlanította és trónusáról letaszította, azután pedig a Rheától született ennen gyermekeit sorra felfalta. Csupán egyet sikerült Rheának megmentenie, Zeuszt, éspedig úgy, hogy helyette valami kemény követ tett a pólyába, s Kronosz ezt a követ zabálta be Zeusz helyett. A kő annyira megfeküdte a gyomrát, hogy utána az előző gyermekeit is kiadta gyomrából, úgyhogy ezek is újraszülettek.

A jelkép érthető volt: Kronosz-Saturnus isten maga az Idő, amely letaszítja trónusáról az elődjét, az előző évet, s aztán sorra felfalja a saját gyermekeit, a hónapokat, hogy utóbb újra kiadja őket magából: az év újjászületik. Kronosz-Saturnus maga is elveszti uralmát, az Idő fölött győzedelmeskedik a diadalmas isten, Zeusz-Juppiter.

Közelfekvő, hogy amikor a keresztény Egyház uralomra került, akkor ezt az ősi görög-római legendát is adaptálta: a téli solstitiumkor megszülető Megváltó-Isten diadalmaskodik az Idő fölött, Jézus úrrá lesz Kronosz-Saturnus fölött. A Saturnáliák ünnepe pedig a bethlehemi Megváltó örömünnepévé magasztosul, aki újra elhozta az emberegyenlőségnek, az emberszeretetnek ősi evangéliumát…

Az »eltanácsolt« krampusz

Nálunk a Mikulás-napok szegényebbek lettek egy színnel: a krampusz eltűnt a kirakatokból és a gyerekek ablakából. Nem tudom, ki honnan indította el ezt a krampuszellenes mozgalmat, csak annyit tudok róla, kétféle indokkal harcoltak a szegény, nyelvöltögető, szilvává aszalódott ördög ellen.

Az egyik indok vallási természetű volt, s nyilván az lehetett a jeligéje, hogy „ne fessük a falra az ördögöt!”, mert hátha csakugyan megjelenik.

A másik indok a sovinizmus kelléktárából eredt, s azt hirdette, hogy már csak azért se játsszunk tovább krampuszt, mert ez a szörnyeteg idegen eredetű, nem fajmagyar származású figura.

Az első indokhoz nem akarok hozzászólni. Nem szeretnék ugyanis olyasfajta hibába esni, mint úgy 1910 táján az egyik fővárosi elemi iskola tantestülete, amelyben egy „szabadgondolkozó” tanító és a hitoktató parázs vitát kezdtek afelől, van-e ördög. A vita két pártra tépte az egész tiszteletre méltó tantestületet, s végül is az igazgató nem talált más kivezető utat, mint hogy leszavaztassa a gondjaira bízott tanítóságot. A szavazás eredménye az volt, hogy a tantestület egy szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy van ördög!

A vallás terére már csak azért sem akarnám ezt a krampusz körüli vitát követni, mert ebben a kérdésben maguk a keresztény egyházak sincsenek önmagukkal egészen tisztában. Krisztusnak is megjelent a Sátán, meg Luthernek is, viszont vannak keresztény felekezetek, amelyek kereken megtagadják a Sátán létét, mondván, hogy annak elfogadása egészen lehetetlen dualizmusra vezetne, s alapjában rendítené meg a keresztény szabad akaratba meg az Úristen mindenhatóságába vetett hitet… Szóval ebbe a dologba jobb bele nem szólni, legalábbis addig nem, amíg az illetékesek egymás között végérvényesen nem tisztázták ezt a fontos és aktuális kérdést.

Az ördögöt a »kilógó lólábáról« lehet felismerni

Ahhoz ellenben lenne egy szavunk, hogy a szegény krampuszt mint nemzetellenes tényezőt tagadták ki a jégvirágos ablakokból.

Hát mi tűrés-tagadás, a krampusz, mint már a neve is mutatja, csakugyan idegen fajzat. Eredetileg Krumm-Fuss, vagy Klump-Fuss volt a neve, s ezzel céloztak az ördög sántikáló és kilógó lólábára. Szóval hát mi a németből vettük át őkelmét, mégpedig nyilván a misztériumjátékokból, ahol az ördögöt bizonyára előszeretettel holmi sánta ember szatirikus alakítóművészetére bízták. A középkori templom oldalához épített misztériumszínpad három, különböző magasságú pódiumból állott: a legfelsőn jelentek meg az Úristen meg az angyalok; a középsőn játszottak azok, akik emberi szerepet mímeltek; s legalul, egészen közel a nézőközönséghez ágált a Sátán sánta képviselője: ott mókázott, megkacagtatta tréfáival és gúnyos közbeszólásaival a tömeget, a kitűnő pszichológiával dolgozó papok rajta keresztül vezették le a nép elégedetlenségét a humor posványába […]

Szóval hát a krampusz – szégyen ide, szégyen oda – csakugyan az ördög német származású megtestesülése. De vajon a derék öreg, fehér szakállú Mikulás színtiszta magyar-e?

Hát minden inkább, csak nem magyar. Először is eredetére nézve kis-ázsiai görög volt, az orosz egyház tette meg legfőbb védőszentjévé. Vagyis muszka volt, s ha a krampuszkérdés nem 1936-ban, hanem mondjuk, 1870 körül vetődik föl nálunk, amikoriban ugyancsak paprikás hangulat uralkodott a magyarokon a muszka ellen, aki 49-ben segített Ferenc Józsefnek hazánkat leverni, akkor bizonyára most alighanem szegény Mikulást akolbólítanák ki faji eredetére való tekintettel.

Vele azonban egyéb bonyodalmak történtek. Holttestét 1087-ben Krisztus után az olaszországi Bariba vitték, s ettől fogva az olasz papság kapta fel a kultuszát, mégpedig egészen furcsa okokból. Az itáliai katolicizmusban ekkortájt igen érdekes tisztulási folyamat jelentkezett, éspedig a szociális erkölcs jegyében. Az assisi barát, Szent Ferenc volt ennek a lelki és társadalmi mozgalomnak a vezetője, ő fedezte fel újra a kereszténységnek Krisztus kora óta immár kissé feledésbe merült ősi programját: a szegények védelmét. Van olyan egyháztörténész, aki azt állítja, hogy a Ferenc-rend megalapítója mentette meg a katolikus Egyházat a pusztulástól: az ő agitációja révén fordult a tömegek érdeklődése újra az Egyház felé, amely az ő révén lett ismét a tömegek vágyainak szószólójává. Szent Ferenc egész élete csakugyan a középkor felfogása szerint való szocializmus kifejezése.

A germán Wotan-Isten mint muszka szent

Szent Ferenc követői, az alapítójuktól rájuk testált szegénygondozás kötelessége értelmében, kutatva kerestek az Egyház legendáiban minden olyan motívumot, amely a középkori szegény nép vigasztalását szolgálhatta.

Így bukkantak rá Szent Miklós püspök legendájára is. Amely szerint ugyanis volt egy szegény család s annak három lánya, akik oly szegények voltak, hogy már a testüket akarták áruba bocsátani, hogy az erkölcstelenségük árán szerzett pénzből juttathassanak kenyeret elöregedett apjuknak-anyjuknak. (A legenda, amint láthatjuk, igazán nincs minden költőiség híjával. Akármelyik mai költő is pennájára vehetné!) S most következik aztán a tipikus középkori happy end. Miklós püspök meghallja, hogy a három szegény lány minő istentelen tervet forgat agyában; ezért éjnek idején elsétál ablakuk alatt, pénzt dob számukra a szobába, s ezzel hozományhoz és tisztes, erkölcsös házassághoz juttatja őket, lévén, hogy a tisztes, erkölcsös házasságnak már akkoriban is a hozomány és nem a szívbeli szerelem volt a rugója és ismérve.

Szóval, hát innen ered az a mikulási szokás, hogy az erkölcstelenség útjára induló fiatal gyermekeket éjjel az ablakba rakott ajándékokkal tartják vissza a romlástól. Itáliából azonban nem egészen egyszerű úton jutott hozzánk ennek a derék, szociális érzésű püspöknek a kultusza! A katolikus hittérítők, akik Németország katolizálására vállalkoztak, azt vették észre, hogy rendkívül nehezen tudnak az ősi germán Wotan-kultusszal megbirkózni, amely mélyen beleette magát a németség lelkébe.

Az öreg, fehér szakállas germán atyaisten fogalmát nehezen tudták frissen szerzett híveikből kiirtani. Ezért hát a katolicizmus régi gyakorlata szerint (amelyet különben az antik rómaiaktól örököltek, akik szintén úgy semlegesítették a pogány isteneket, hogy elvitték őket Rómába, a Capitoliumra, elfogadták a régi bálványokat római istenségekül, csak éppen átmázolták őket rómaiakká) Wotan-Istent beleadaptálták az Egyház szentjei közé. Kikerestek számára egy ugyancsak nagy, ősz szakállú szentet, s a két figurát összeboronálták. S mivel Wotannak főként két olyan jellemvonása volt, amely mély benyomást keltett a németekben: az, hogy jutalmaz és hogy büntet, ezért Szent Miklós-Wotant is kétféle attribútummal tisztelték meg – az egyik az, hogy puttonyt hord a hátán, s ebből cukrot és ajándékot hoz a jó gyermekeknek; s a másik az, hogy a rossz gyermekek számára virgácsot és láncot hoz, s berakja őket a puttonyába, hogy elvigye a pokolba.

A mítoszfejlődés örök törvénye szerint itt aztán hasadás következett be a Szent Miklós kettős figurájában: belátták, mégsem illő dolog, hogy a szent püspök legyen a Sátán udvari szállítója, s ezért állították melléje a lólábú krampuszt, mint Knecht Rupprechtet. Hogy ő is az ősgermán főistenség leszármazottja, azt többek között az is bizonyítja, hogy Németország egyes helyein, például Mecklenburgban, még ma is Wode néven hívják a derék Krampuszt.

Szóval, hát ha a szegény krampuszt hazafias felbuzdulásból germán eredete miatt tessékelték ki, akkor bizony ugyanazon a jogcímen mindjárt a Mikulást is kiakolbólíthatták volna: van ő is annyira Wotan-ivadék, mint a Sátán fia.

A karácsonyfa is német eredetű

A baj csak az, hogy ha ilyen nacionalista meggondolásoknak adunk teret a gyerek játékai terén, akkor bizony alig marad számunkra valamicske kis vigasztalás ezekben a szomorú időkben. Mert akkor mindjárt elkezdhetjük a karácsonyfával, amelynek – alig fogják elhinni – alig száztíz éves múltja van nálunk. Podmaniczky Frigyes, a híres „kockás báró”, az egykori Szabadelvű Párt elnöke, emlékirataiban leírja egészen pontosan, hogy egyik nagynénikéje, egy osztrák hölgy volt az, aki 1825-ben először állított Magyarországon karácsonyfát. Ausztriába pedig szintén eléggé későn és ugyancsak német földről került a karácsonyfa divatja: a legrégibb feljegyzésünk Strassburg vidékéről, 1605-ből való; ez arról értesít, hogy Krisztus születése ünnepére ilyen fát állítottak dióval, aranyfüsttel, papírrózsákkal és cukrokkal. Gyertyát meg éppen csak a tizennyolcadik század közepén kezdtek a karácsonyfára tűzdelni.

Persze, ez a karácsonyfa-állítás is a német misztériumjáték maradványa. A könyvnyomtatás felfedezése előtt ugyanis, amikor csak a gazdag emberek és az Egyházak juthattak egy-egy kézírásos Bibliához, a szegények számára úgy közvetítették a Szentírást, hogy részben a templom falára pingálták fel az úgynevezett „Biblia pauperum”-ot (a szegények Bibliáját), részben pedig a templom melletti színpadon lejátszották a Szentírásnak egyes dramatizálható jeleneteit. Így került a sor a Paradicsomkertnek és a bűnbeesésnek népszerű jelenetére is, ahol persze szükség volt a „tudás fájára”, amelyről az a bizonyos veszedelmes alma lógott le. Ez az almával díszített fa volt az őse a karácsonyfának, és azért választottak fenyőt, mivel német területen Krisztus születésének ünnepe körül más zöldellő fa, mint fenyő, nem volt.

A pojácák nemzetközi családja

Vagyis hát német eredet címén akár mindjárt a karácsonyfát is eltanácsolhatnók. És így vagyunk sorra a gyermekeink legkedvesebb játékaival is. Tegyük fel, a pojácával, amelynek késői olasz neve bajazzo, régebbi talián elnevezése, pedig pagliacco volt, vagyis „szalmabábu”: az a szalmacsutakból kötözött, tarka ruhájú bábu, amely eredetileg a zsarnok telet ábrázolta, s ezt aztán tavasz eljöttével elégették vagy vízbe, hajigálták. Mivel pedig a tavasz közeledte egybeesett a farsang végével, idővel úgy magyarázták, hogy a farsangkirályt égetik el, vagy dobják vízbe a szalmabábuval a böjti idő elkövetkeztének tiszteletére.

Igen, de a böjt végével újra feltámadt a bábu; a hosszan éhező, korgó gyomrok alig várták, hogy újra jogaikba ültethessék a szalmabábut, amely csakugyan ismét feltámad, úgy tavasz elején, május elseje körül, amikor felzsendül a rét, s virágba szökken a bokor. Csakhogy most már más nevet kap, mégpedig olyat, amely minden népnél a kedvenc ételével függ össze. Így támadt fel a németeknél a Hans Wurst (Kolbász János), a franciáknál a Jean Potage (Leves Jancsi), az angoloknál John Pudding (Tészta János), a magyaroknál, pedig a kitűnő Paprika Jancsi, amely persze szintén nem lehet valamely ősi magyar hérosz, miután paprikát egyáltalán csak 1580 táján kezdenek nálunk termelni.

Szóval faji származás alapján a közkedvelt Paprika Jancsit – jó magyar neve ellenére is – szintén ki kellene utasítanunk. Hasonlóképpen járnánk a karácsonyi könyvasztal állandó kedves vendégével, Háry Jánossal is, aki eredetileg persze az antik Plautus Miles gloriosus (A hetvenkedő katona) című komédiájára megy vissza, Garay Jánosnak 1843-ban megjelent Obsitos-a – a Háry Jánosról készült vígeposz – azonban valószínűleg Münchhausen Jeromos báró 1780-ban megjelent Vademecumából vagy annak valamelyik német feldolgozásából vette a közvetlen ösztönzést. S ha már a meséknél tartunk, idegen eredet címén ki kellene tiltanunk legszebb gyermekmeséinket, a görög-hellenisztikus eredetű Hófehérkétől kezdve az összes Grimm- és Andersen-féle mesékig.

A játékok közül is egész csomó kerülne átok alá. Mondjuk például a vesszőparipa, amely félig ugyan az antik pegazus-ló emlékét viseli magán, hozzánk azonban egészen bizonyosan a germán boszorkányvilág eljátékosodott attribútumaként került, lévén, hogy a középkori boszorkányok használtak ilyen seprűnyelet (amelynek seprője a lófejet utánozta), amikor a tavasz végével, a „boszorkányszombaton” (eredetileg valószínűleg nagyszombat éjszakáján) fellovagoltak a Blocksbergre – nálunk a Gellért-hegy német neve –, hogy „elseperjék a havat”.

Általában a tavaszi feltámadás, a Húsvét ünnepe természetesen szintén telve van ilyen ősi germán és másfajta babonákkal, s bizony az idegen eredet címén a gyermekek egyik legkedvesebb játékszerét, a kereplőt is el kellene pusztítanunk. Hiszen ez a hangszer eredetileg arra szolgált, hogy a Nagyhéten, amikor Krisztus halott, s így a gonosz szellemek, mialatt ő az Alvilágot járja, a nyitva hagyott ajtón kiszabadulnak a pokolból, s feljönnek erre a világra – ezeket a gonosz szellemeket a kereplő hangjával elhessegethessük. A katolikus Egyház persze ezt a pogány szokást is átformálta, s a Nagyhéten azért szólnak harangok helyett a kereplők, mert „a harangok ilyenkor elmennek Rómába”, igazában azonban a Krisztus sírba szállásával felszabadult gonosz szellemeket kergetik el a kereplővel…

A magyar gyerek csak sírni tudott!

Ha jól felmérjük, bizony alig marad játék vagy szokás, amelyet valamely keményebb kötésű nacionalizmus ki ne irthatna idegen eredet címén. Mert bizony a nálunk annyira népszerű bethlehemjárás is – pásztorostól, háromkirályostól – idegen származék. Csak ami benne úgynevezett „regös” elem, az, amiben egy elnyomott nép gyermekeinek ősi bánata zokog fel:

Itt bizony arról van szó, hogy a szent életű első magyar király a fajidegen kereszténység kedvéért tűzzel-vassal kiirtotta a régi magyar sámán-regösöket, akik a pusztulásuk ellen ezzel a síró szóval tiltakoznak, mondván, hogy azért, merthogy ők nem keresztények, azért még nem ördögök, attól ugyan még lehetnek a királyúrnak hűséges alattvalói.

Hát így változnak az idők…

Hogyan lett a harácsból és a török tízből – karácsony

Jézus megszületésének ünnepét ma a keresztény kultúrák körében általában karácsony napján ülik meg, mégpedig megközelítőleg a téli napforduló dátumán, december 24–25-én.

A keresztény Egyház azonban nem mindig ezen a napon emlékezett meg a Megváltó világra jöttéről. Eredetileg január 6-án, Vízkereszt napján, vagyis Jézus megkereszteltetésének (újjászületésének) hagyomány szerint való évfordulóján tartották ezt az ünnepet, mert az őskeresztényekre nézve fontosabb volt a lélekben, mintsem a testben való megszületés. Csak amikor a kereszténységnek sikerült egyik legnagyobb belső ellenségét, az arianizmust leküzdenie – amely tudvalevőleg Jézus ember volta körül fejtett ki eretnek tanokat –, akkor engedhette meg magának az Egyház, hogy a Jézus emberi mivoltát, földi asszonytól való születését kihangsúlyozó december 25-i ünnepet tegye általánossá. Ez az ünnep ugyanis pontosan kilenc hónapra esik Mária fogantatásának március 25-i ünnepétől.

Róma tehát 18 évvel Arius halála után, 354-ben – a konstantinápolyi keleti egyház pedig még később, 378-ban fogadta el december 25-ét Jézus születése emléknapjául. Hogy azonban éppen december 25-ét választotta ki az Egyház emléknapul, annak az előbb említett kilenc hónapos anyaságon kívül más fontos oka is volt. December 25-én ünnepelte ugyanis az antik világ a téli napfordulókor újjászülető Napisten ünnepét, mert hiszen az eddig a napig folyton rövidülő nappalok az addig halódott Nap újjászületését, diadalát jelentették; ez volt a Sol invictus, a legyőzhetetlen Nap, vagyis Mithras isten napja, akinek vallása, jól tudjuk, a kereszténység legelső századaiban erősen versenyzett a Krisztus vallásával.

A Napisten átértékelése

Hogy a keresztény vallás csakugyan a pogány Napisten ünnepe helyébe helyezte tudatosan Jézus születésének emléknapját, arra van néhány klasszikus bizonyságunk. Egy szíriai kora keresztény író határozottan említi, hogy miután a Krisztus-hívők is szívesen részt vettek a pogányok Napisten-ünnepein, a dionüsziákon, azért szentelte meg az Egyház ezt a napot a kereszténység megalapítójának emlékezetével. Úgy látszik azonban, egyes keresztények tovább is Dionüszosz Isten ünnepét ülhették meg karácsony napján, mert Szent Ágoston keményen inti híveit, hogy „ne a Napot ünnepeljétek ezen a napon, hanem Azt, aki a Napot teremtette”. S még Nagy Leo pápa is kénytelen volt 450 körül ördögi praktikának bélyegezni azt a hiedelmet, mintha a keresztények karácsonykor az új Nap megszületését ünnepelnék meg. Évszázadokig tartott, amíg Dionüszosz, vagyis Diony-zósz (az újra éledő Zeusz) emléke elhalványult, de még akkor is megmaradt a dionüsziák ünnepének sok részlete: a misztériumjátékok (amelyek helyébe aztán az Egyház a karácsonyi pásztorjátékot tette: ebből eredtek az újabb kori misztériumjátékok) s a vigadozó dionüszikus körmenetek, amelyeknek emléke a magyar regösöknél, a szláv koledálóknál, az olasz befana-ünnepjáróknál s a germán Julklapp falujáróinál maradt meg.

Látjuk tehát, hogy a karácsonyi ünnepkör december 25-től január 6-ig terjed (sőt bizonyos vonatkozásban már a december 6-i Mikulás-nap is beletartozik), s magában foglalja karácsony éjjelét, az újévi ajándékozónapot és a Vízkeresztet. Maga a karácsonyünnep két napot ölel fel: december 25-ét és 26-át. Ezt a két napot a leghatározottabban az angol nyelv választja külön. Az első napot Christmas-Day-nek, a másodikat Boxing-Day-nek hívja. Az első szó eredete világos. Voltaképpen így hangzik: Christ-Mass, ahol a második szó a mise angol fordítása. A karácsonyi mise tudvalevőleg a katolikus liturgiának egészen egyedülálló rítusa, hiszen ezen a napon a pap három misét mond egymásba fonódva (Jézus testi, lelki és feltámadási újjászületésének emlékezetére). Már aztán furcsább a Boxing-Day értelme. Box angolul skatulyát jelent: az adott esetben az ajándékokat tartalmazó skatulyát. Az angolok ugyanis ezen a napon intézik el azt a szokást, amelyet mi részben karácsony estéjén, részben pedig újévkor szoktunk elvégezni: hozzátartozóink megajándékozását, valamint a házmesternek, lámpagyújtogatónak, levélhordónak, kéményseprőnek szánt juttatásokat, szóval a „B. U. É. K.” körül lejátszódó zsebbeli operációt.

 

Karácsony = koldulónap

Ez az ajándékozási divat a görög dionüsziák római utódainak, a szaturnáliáknak abból a szokásából eredt, hogy ezen a napon a rabszolgák tömegesen vonultak fel gazdáikhoz s azok barátaihoz, boldog újévet („Calendae”) kívántak, s ennek fejében ajándékokat kaptak. Ez a calendae-kívánás, „Kalendálás” megmaradt a Balkán szláv népeinél, s a mi falvaink is átvették „koledálás”, vagyis „koldulás” néven. Volt azonban ennek az ünnepkörnek egy másik jelentősége is. Ugyanis ekkor vált évről évre esedékessé a papi tized, latin névvel a „decima”, azaz magyarosan a „dézsma” lefizetése. Amikor a török rokonságú magyar úri réteg – hogy török rokonságú volt, azt sok minden egyében kívül a török tulajdonnevek is bizonyítják Árpádtól és Szultántól egészen Tonuzobáig – Magyarországot meghódította, az itt talált szlávoknál ez a papi tized már általános szokás lehetett. Hiszen Szent István és Szent László törvényeiben bőven esik róla szó. A török nyelvben viszont a keresztények adóját „karadzs”-nak (magyarosan „harács”-nak) nevezik, a „tíz” neve pedig törökül „on”. Vagyis a keresztény jobbágyok által az év végi ünnepkör táján fizetendő adó neve: „adótized”, törökösen „karadzs-on” volt, amely szó aztán rajtaragadt magán az ünnepen is: a „karácsony”-on. Ilyen keresztényadó emléke él több helynevünkben is, például a Sopron megyei Haracsonban, vagy különböző Karácsony, Karácsond helységekben (a keresztények ugyanis földekben is leróhatták ezt a gyauradót).