Kalendárium 1942

A futó évek margójára

[1942]

Kalandozás a kalendáriumban

Tizenkét esztendő múlva – ha ugyan lesz még kedvünk holmi jubilálgatásra – érdekes évfordulót ülhet meg az emberiség. 1954-ben lesz ugyanis kétezer esztendeje az emberiség egyik legnagyobb blamázsának. Julius Caesar Krisztus előtt 46-ban kénytelen volt bevallani, hogy az a naptár, amelyet addig hónapról hónapra hídépítő mérnök főpapjai, a pontifex maximusok kihirdettek, fityinget sem ér: a rosszul begombolt lajbit újra kell gombolni.

A rómaiak naptára ugyanis már addig is szörnyen zűrzavaros volt: holdévet tartottak hivatalosan, de azért persze éppúgy a Nap járása szerint éltek, mint azóta is bárki a világon, aki a Sarkkörtől délre él. Aztán, hogy a holdév és a napjárás közötti különbséget valahogy kipótolják, minden második esztendőben egy külön hónapot iktattak be az esztendőbe, s ezt „mercedonius”-nak, vagyis „ráadás”-nak nevezték el. Persze ez is állandóan ingadozott, hol 22, hol meg 23 napos volt. De azért mégsem felelt meg a céljának, mert a mondott esztendőben már éppen egy fertállyal, 90 nappal járt a polgári élet a hivatalos naptár előtt: a papi naptár szerint még gyönyörű őszi időnek kellett volna lennie, amikor valójában már zimankós hideg uralkodott.

Konfúzióval kezdődik Európa története

Julius Caesar belátta, hogy ez így nem megy tovább. Ezért a hidászmérnök papok nagyérdemű testületét szépen félretolta – a diktátorok megengedhetik maguknak az ilyen luxust –, s eléhívott egy egyiptusi csillagászt, Szoszigenészt, lenne szíves a rómaiak kátyúban rekedt naptárát rendbe hozni. Szoszigenész összecsapta a kezét, amikor a római időszámítás kotyvalékát meglátta, s azt a tanácsot adta a diktátornak, hogy mindenekelőtt teremtsen tiszta helyzetet. Jelentsék ki, hogy ami most van, az nem gilt: ez az egész esztendő egy bolond év, amelyben senki sem ismeri ki magát. Julius Caesar megfogadta a tanácsot, és szégyenszemre ugyanannak a pontifex maximusnak, aki eddig minden holdhónap elejét kiáltotta ki, most be kellett a fórumon jelentenie, hogy ez az esztendő „annus confusus”, vagyis „zavaros év”. Hát ilyen konfúzus évvel indult aztán neki az emberiség egy új jövendőnek, s 1628 éven át az új, úgynevezett Julianus-naptár szerint számítgatta az idejét.

Az új naptárral a hídépítő papok egyik fontos funkciója fölöslegessé vált. Eddig ugyanis ők voltak azok, akik minden holdhónap elsején kihirdették az új hónapot. Ezt a kihirdetést vagy kikiáltást a „caleo” igével fejezték ki. S mivel a kölcsönök kamatait is mindig elsején kellett fizetni, azért az üzletemberek az adóskönyveiket a „caleo” igéről „calendarium”-nak, vagyis „kikiáltási naplónak” nevezték el. A hónap kihirdetése tehát eztán elmaradt, de az adóskönyv, a kalendárium megmaradt és fennmaradt mindmáig, amikor az emberek már rég elfelejtették, hogy a kalendárium voltaképpen tisztára üzleti könyv.

Hogy a kalendárium fogalma és neve fennmaradt, abban természetesen nagy része van az európai középkor latin kultúrájának, amely ezután is latin nyelven emlegette a hónap elsejét, a „calendae”-t, vagyis a „kihirdető napot”. Csakhogy most már az ünnepek, a szentek évfordulói, a szerencsés és szerencsétlen napok felsorolása s főként a jövendőmondás lett a kalendárium fő hivatása. Amelyik kalendárium nem hozta a „százéves jövendőmondót”, az egyszerűen nem kellett a népnek. Így például a berlini Tudományos Akadémia, amelynek Poroszországban előjoga volt a naptárkiadás, Nagy Frigyes király parancsára és a „felvilágosodás” korhangulata értelmében, az 1779-i naptárból kihagyta ezeket az időjóslásokat. Az eredmény az volt, hogy az egész kiadás az akadémia nyakán maradt. Miután pedig az Akadémia ebből a jövedelemből fedezte a kiadásait, szégyenszemre kénytelen volt az 1780-as esztendőre újra kinyomatni ezt az „esztelen babonát”, ahogy a száz évre szóló időjóslást még az előző évben maga is jellemezte. Hiába: a pénz beszél, a kutya ugat…

Berlini kaland

A hónap elsejét jelentő „calendae” szónak azonban volt egy, a kalendáriumnál még kalandosabb származéka is, a „kalandos” szó, amelyet a magyarban már 1211-ben ki lehet mutatni. Igaz, akkor még nem jelentett abenteuerlich-et, hanem csak „egyesületi tagtársat”, később „szövetségest”. A kalendáriumnak erre a furcsa származékára pár esztendő előtt Berlinben figyeltem fel, amikor a legrégibb berlini belváros utcáin kódorogva, egyszerre csak igen magyarosnak tetsző utcatábla ugrott a szemembe, amely szó szerint így hangzott: „Kalandsgasse”.

Nem lehet itt semmi tévedés, gondoltam, ez – bárki lássa – kalandos utca. S mivel a mai német szótár egyébként ezt a szimpatikus szót nem ismeri, nyilván magyar importról lehet csak szó. Első pillanatban arra véltem a dolgot, hogy talán abból az időből datálódik ez a név, amikor Mária Terézia őfelsége idejében Hadik óbester uram vezérlete alatt egy svadron magyar huszár tisztelte meg látogatásával a porosz fővárost. (Az óbester úr akkoriban emléket is vitt Berlinből a császárnő őfelségének: egy tucat bőrkesztyűt rekvirált a berlini boltosoknál. De nem volt benne köszönet, mert a fránya németek csupa balkezes kesztyűt adtak az óbesternek, ami pedig igen tiszteletlen célzás volt holmi balkezes viszonyokra, amikkel a császárnő őfelségét az ellenségei, igazán minden ok és indok híján, gyanúsítgatták.)

Később aztán szót ejtettem egy helybeli „mindentjobbantudó”-val, aki könyv nélkül ismeri Berlin minden egyes régi házának történetét, pletykáját. S most aztán kiderült, hogy az én vaksejtésem csakugyan való igaz: a „kaland” utca- és háznevet csakugyan tőlünk, magyaroktól profitálták a derék berliniek, persze olyan régi időkben, hogy akkoriban a berliniek Dunáját, a Spreet sem nevezték még ezen a németes nyelven, hanem eredeti vend-szláv szóval Zpriawának mondották.

(Ugyanezen alkalommal kiderült az is, hogy nemcsak a „kaland” nevű igen fontos kultúrterméket köszönhetik a magyaroknak a berliniek, hanem egyáltalán az egész városukat is, lévén, hogy Zsigmond magyar király – mint német császár – volt az, aki sokfajta adósságai fejében 1415. október 22-én örök zálogba adta ezt a várost az eddigi nürnbergi várgrófoknak, a Hohenzollerneknek. Meg is van itt a városi levéltárban az az esküformula, amellyel Berlin város lakói a mondott napon Zsigmond magyar király hűségéről a hohenzollerni Frigyes gróf hűségére térnek át. A Hohenzollernek tehát egy magyar király huszárhadnagyos gavallériájának köszönhették a maguk szép fővárosát. Zsigmond király viszont könnyű szívvel ajándékozhatta nekik ezt a fővárost, mert hiszen volt neki elég más fővárosa: Budán, Bécsen, Augsburgon kívül – a legrosszabb esetben akár még Jeruzsálemet is odaajándékozhatta volna, mivelhogy az Árpádok révén annak is királya volt, legalábbis névleg.)

Most azonban aztán csakugyan fúrta az oldalamat, hogy is származott hát ide a porosz fővárosba ez a magyar „kaland”?

A magyar kalandosok

A következő érdekes dolgokat sikerült erről a berlini kalandról kibogarásznom. Magyarországon vagy hétszáz évvel ezelőtt, úgy 1211 körül, egy furcsa szövetkezés létesült, amely eleinte inkább csak papokból álló asztaltársaság volt, s ez minden hó elsején ült össze szeretetvendégségre. Mivel pedig ezek a papok latinul beszéltek egymás között, a hónap első napját pedig latinul calendae-nek hívják, ezért a társaságukat is erről a calendae-ről nevezték el. De száz év alatt már teljesen elmagyarosodott a latin szó, és 1348-ban Csanád esztergomi érsek már ilyenformán erősíti meg ezt a papi társulatot: „Confraternitas, vulgariter Kalandos.” Később már nemcsak papok lehettek a tagjai, hanem világiak is. Így például Zsigmond király is közibük tartozott, sőt hamarosan nőket is befogadtak tagjaik sorába.

Eredetileg arra szolgált ez a Kalandos társulat, hogy a papok biztosítsák kölcsönösen egymás tisztes eltemetését. Szóval olyan temetkezési egyletféle alakulás volt, amely még az állami elismerést is kivívta nálunk, úgyhogy volt olyan országos törvényünk is, amely súlyos pénzbüntetést rótt ki arra a papra, aki a hónap eleji lakomáról elmaradt. A társulat aztán mindinkább politikai irányba tolódott el: olyan titkos hatalmi szervezetféle lett belőle, úgyhogy különböző trónkövetelőink és királyjelöltjeink is jónak látták belépni. (Mint ahogy III. Napóleon is a „szénégető” carbonari-szervezet tagjává lett, amikor az ő segítségükkel akarta a francia trónust elfoglalni, s aztán amikor a carbonari-szervezethez tartozó Orsini bombamerényletet intézett a szervezetükhöz hűtlenné vált III. Napóleon ellen, akkor egyszeriben rossz híre kerekedett a carbonariknak. Egyébként hasonló folyamat játszódott le mostanában is Franciaországban. A Harmadik Köztársaság megalakulásában nagy szerepet játszott a hetvenes években a „Marianne” nevű szervezet. Amikor aztán a Köztársaság megerősödött, akkor a „Marianne” egyszeriben nemzeti szimbólummá lett: szobrokat készítettek róla, és bélyegekre rajzolták az elképzelt képmását, a frígiai sapkás leányzót. Az 1940-es összeomlás után aztán a Köztársaságnak tulajdonították Franciaország minden baját, s ekkor „Marianne”-t hivatalosan detronizálták – azóta többé nem szerepelhet sem a hivatalos, sem a magánéletben.)

A politikától már csak egy lépés (rendszerint ballépés) a szó mai értelmében vett „kaland”, pláne amikor már mindenfajta kétes elemeket is befogadtak maguk közé a kalandosok. S amikor végül a nők is tagjai lehettek a „kalandosok társulatának”, akkor megszületett a „kaland” szó mai értelme (de még nem maga a szó): a bizonytalan célkitűzésű, gyakran szexuális vonatkozású élmény körülírására. A „kaland” szót magát csak 1805-ben vonta el Verseghy a régi „kalandos”, „kalandoz” szóból. De nem tudta talán, hogy ez a szó, ebben a rövidített formában, már a régi Berlinben is létezett.

A berliniek ugyanis még akkoriban vették át tőlünk ezt a szót, amikor még nem volt meg ez a „szexuális” mellékértelme, hanem még csak tisztán a katolikus papság kölcsönös önsegélyző és kari érdekeit védő intézménye volt. A „calendákon”, vagyis a hónapok elsejein tartott lakomák alkalmával a tagok járulékokat fizettek, utóbb jótékony adományokat és alapítványokat is elfogadtak, s amikor laikusokat is bebocsátottak a társulatba, azokkal bizony alaposan megfizettették ezt a kitüntetést.

Egy rosszul végződött »kaland«

Az így egybegyűlt pénzeket aztán a berlini katolikus papok úgy gyümölcsöztették, hogy a város területén nagy telket vettek, s azon – a kor viszonyaihoz képest – óriási házakat építettek. Ez volt az úgynevezett Kalandshof, amely még pár évtizeddel ezelőtt állott, éspedig a mai Klosterstrasse 92. számú ház helyén. Erről a Kalandshofról kapta aztán a nevét a Kalandsgasse is.

Berlin régi történetében különben eléggé drámai szerepet játszott egy ízben ez a „Kalandos társulat”. Ugyanis – a városi levéltárban lévő dokumentumok bizonysága szerint – 1367 áprilisában az egyik „kalandos úr” (Kalandsherr, ahogy az okirat nevezi) ugyancsak kalandos tervet forralt ki magában. Hundewerper névre hallgatott, és wrietzeni apátúr volt. Április elsején (talán csak éppen a bolondnap kedvéért) ugyanis elhatározta, hogy a derék berlini polgárok háza tetejére kitűzi a vörös kakast.

A polgárok azonban hogyan, hogy nem, idejében tudomást szereztek az apátúr gonosz tervéről, s még mielőtt végrehajthatta volna, lefogták és megbilincselték őt. Ilyen esetekben aztán pláne fontos szerepe jutott a kalandos urak összetartozásának. Az apátúr káplánja, Eusebius mester, nyomban elrohant a Kalandshofba, s hírül vitte paptársainak a méltatlanságot, amely Hunderwerper apáturat érte. A társulat azon nyomban deputációt menesztett a brandenburgi kegyelmes püspökhöz, hogy kegyúri főhatalmánál fogva rögtön szabadítsa ki az apátot a berlini polgárok börtönéből. A polgárok azonban ezúttal keményen tartották magukat, s nem szolgáltatták ki a papot. Erre a püspök a kalandos konfraternitás kívánságára nagy átok alá vette Berlin városát: a templomokat és kápolnákat becsukták, az örökmécsest az oltárok előtt elfújták, a harangok nem szóltak többé, misét nem mondottak, s a szentségeket nem szolgáltatták ki. S mindezt még csak valahogy eltűrte volna a város polgársága. Csakhogy az átok alá helyezett várost a többi keresztény város bojkott alá fogta, nem érintkezett vele, s ezzel megszűnt Berlin egész külkereskedelme.

Hát ezt aztán már csakugyan nem bírta el a város. Végül kiadták az apátot a püspöknek; de nem sok köszönet volt benne, mert a rárakott bilincsektől úgy elnyomorodott a szegény Hunderwerper, hogy ettől fogva képtelen volt papi hivatását betölteni. Mire a püspök arra ítélte Berlin város tanácsát, hogy kártérítést és évjáradékot fizessen az apátúrnak. Ilyen szomorúan végződött ez a „berlini kaland” a berliniekre nézve…

Ilyen hosszú út vezet a római pontifex maximus hónap elejei „kikiáltásától”, a „calendae”-től, az adósok könyvén, a „kalendáriumon” keresztül a „kalandos társulatig” s innen Hunderwerper apátúr furcsa kalandjáig.