Új bejegyzés Frissítés

2007.11.04. 19:33

Olvassátok csak el, olyan megható történet... Bár több ilyen orvos lenne a világon!  Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje  mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a  padlóra az üvegben lévő érméket és  gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta,  mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie.  Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a  pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és  kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő  patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös  Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt  a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de  a patikus éppen nagyon el volt foglalva.  Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a  lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy,  hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak  lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét  az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez  használt!  - És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus  érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel  beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -  tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a  kérdésére.  - Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni  veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús  hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát  szeretnék venni neki.  - Tessék? - fordult hozzá a patikus.  - A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében,  és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda  mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül  egy csoda?  - Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem  tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé  megenyhült tónusban.  - Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha  nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe  kerül.  A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett,  jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és  megkérdezte:  - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek  szüksége? - Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel -  csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt  mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu  nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én  pénzemet.  - Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.  - Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig  hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet  is szerezni, ha kell.  - Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a  férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a  pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.  Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a  kislányt:  - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az  öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha  van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.   A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt,  sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott.  Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok  idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen,  egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról  az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.  - Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya -  vajon mennyibe került volna?  Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a  csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. no és egy  gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet  törvényeitől függ, hanem magasabb törvények  működésétől. Az emlékezés hete után mosolygós,  szép derűs  hetet kívánok Zsóka Köszönöm szépen! http://www.bobe1.mindenkilapja.hu/   Üdv! bobemama

2007.11.04. 09:48

Pihentető kellemes napot,majd Csodaszép hetet kivánok. Szeretetölellek. Kéklaguna.

2007.11.03. 23:04

valahol e világon kívül valamikor az időn túl valami köröttünk vagy bennünk megállt összefogództunk érintések nélkül percek kövein jártunk léptek nélkül és egymáshoz jutottunk utak nélkül. Kellemes holnapot,mégszebb jövőhetet. Puszillak.Luna

2007.11.02. 18:49

Szeretettel Holdfénysugár!

2007.11.01. 09:03

November 01. Valaha fájó és megtört szívvel tudattuk Rokonokkal, Barátokkal,Ismerősökkel, Kit annyira szerettünk Eltávozott Közülünk. Megszűnt drága szíve dobogni, Ő nem mondja már többé.. ..fáj.De Kik elveszítettük, Itt maradt a hatalmas űr,s a fájdalom. Nem pótolja senki, Fájdalmunkban osztozott Mindenki. Mindig szeretettel gondolunk Rájuk, S Emlékük,szívünkben örökké él. Gyújtsunk ma gyertyát Emlékezzünk Szeretettel Rájuk, Kiket ma is úgy szeretünk, Mint amikor még,itt voltak Közöttünk. Szeretetben,Békességben telő napot Kivánok. Szeretettel,Kéklaguna.

2007.11.01. 08:38

Minden szerettedért...anci46

2007.10.31. 18:17

2007.10.31. 16:16

Döbbenés Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek, S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, Hogy milyen jó hangodat hallani. Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk, És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.   Bertók László: Halottak napja   Halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek, akiket te mutatsz, azok már nem előznek. Sebességük fűszálak élein, porszemeken cikázik, arcuk csontok roncsaiban ázik. Mértanuk pontjai között a közúti szabályok érvénytelenek, életünkre igazolások. Meghívás nélkül jelen vannak kanyarokban, mozdulatokban, tekintetük, mint jelzőlámpa bennünk villan. Tükörbe nézünk, megalázkodunk, mindnyájan fehér bárányok vagyunk, virágot hintünk az útra, fejünkre hamut, miközben őket ünnepeljük, azaz magunkat ünnepeljük, hisz nincsen visszaút. Krizantémok a temetői buszon, fejem körül virágok, glória, mennyei kalap, harmattal áldott. Fehér lobogókkal a város kiözönlik a kapukon, mindenki megadta magát, nem villog szurony. Csak az évek, a nyavalyák szűkülő sorfala vigyáz, dércsípte árnyékuk felett siránkoznak a fák, megállók vasa, csonka keresztek tükörképe szalad. Arcom mögött a Tejút mozdulását, köszöntsük halottainkat!   Deneverbaba KÖSZÖNÖM SZÉPEN DRÁGA KISLÁNYOM!

2007.10.31. 09:54

Ezen a napon minden más Újra mélyen érint meg a gyász Nincs már velünk együtt Kit ismertünk vagy szerettünk Ma lélekben újra együtt lehetünk.    Eszembe jutnak az együtt töltött napok Fülemben újra megcsendült a hangod Szinte látom minden mozdulatod Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod.    Gyertyákat gyújtunk és mécseseket Ezek a fények világítsanak Neked Örök világosságban, békességben nyugodj Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!  Nyugodt, békés napokat kívánok! Nagyon sok szeretettel gondolok Rád: Sissi

2007.10.30. 11:46

Szia drága !Szeretteink elvesztése,nekünk nagyon fáj.Rájuk emlékezzünk,gyüjtsunk egy szál gyertyát ,értük,és mindenkiért. Luna     Ismered azt az érzést, mikor lefekszel, szeretnél aludni, nagyon szeretnél, de az álom sehogy sem jön, a gondolatok kavaroganak a fejedben, valami feszültség szorítja össze a gyomrod, egyre idegesebbé válsz, mert minél jobban szeretnél elaludni, annál erősebbé válik a tudat, hogy nem fog menni, csak kínlódás lesz az éjszaka? Fel kellene kelni, csinálni valamit, elfoglalni magad, de valójában tisztában vagy azzal, hogy nem tudná lekötni a figyelmedet semmi, hiába próbálnál meg mondjuk olvasni valamit, a legérdekfeszítőbb regény mondatai is összefolynának a szemeid előtt, mert ott van benned valami, ami minden érzésedet, gondolatodat uralja, rádtelepszik, föl s alá járkál a tudatodban, és minden mást elnyom, ural téged, irányít, hatalmában tart. Ismered ezt az érzést? Mikor csak fekszel az ágyadban, karjaid összekulcsolva a tarkódon, bámulod a plafont, a sötétségben szellemszerű képek vetülnek a retinádra, csönd van, hideg, érzéketlen csönd, nem hallasz semmi mást, csak a saját sóhajaidat, lélegzetedet, ami a időnként megmagyarázhatatlan zihálásba csap át, magad sem tudod mi lehet veled, dühössé válsz magadra, utálod ezt a helyzetet, legszívesebben felkiáltanál, felpattannál, és nekiindulnál a nagyvilágnak, mindegy hova, mindegy, csak menni, el innen, rohanni valahová a távolba, bele az éjszakába, menni, menni, menni. Aztán mégiscsak ott maradsz az ágyadban, erőnek erejével megpróbálsz valami kellemes képet felidézni az agyadban, rá akarod kényszeríteni magad, hogy azt a valamit, ami üvölt benned, azt elűzd, de nem megy, minduntalan visszatér. Csak forgolódsz, egyik oldaladról a másikra, gyűrögeted a párnád, érzed, hogy remeg a kezed, a nyugtalanság önmagát gerjeszti tovább, neked pedig sírni támad kedved, talán egy jó kiadós zokogás kitisztítaná belőled ezt az őrjítő érzést, mely kikészít, felzaklat, tönkretesz. Hiába tudod, hogy meleg van, nyakig be vagy takarózva, mégis fázol, de belülről fázol, valami jeges félelem tölt el, megijedsz önmagadtól, rettegni kezdesz a saját érzéseidtől, és szűkölve könyörögsz magadnak, hogy aludj el már végre. Persze minderre semmi esély, tudod jól, minél jobban akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Ismered ezt az érzést? Megpróbálsz mély lélegzeteket venni, kitisztítani a tudatod, eszedbe jut miket hallottál, miket olvastál a relaxációról, mindent megpróbálsz, aztán kínosan kiröhögöd magad: neked még ez sem megy. Analízisbe kezdesz, megpróbálod logikusan végiggondolni, miért is van ez így, mi az, ami történik. Holott lelked mélyén tökéletesen tisztában vagy mindennel, úgy teszel, mintha az igazi ok nem is létezne, keresel valamit, amire ráfoghatod a kínlódásod, amire rázúdíthatod az összes felgyülemlett dühödet. De nincs bűnbak. Nincs. Hiába keresel. Egyre világosabban feltör belőled, az, amit minden erőddel megpróbáltál elnyomni, lemondóan sóhajtasz, és beletörődsz, hogy az igazság felszínre törjön, szétrombolja az önmagadnak építgetett hazugságfalakat, melyek a valóságot voltak hivatottak elfedni. Már minden mindegy alapon beismered magadnak, hogy mi az, ami rabságba ejtette tudatod, ami elborította a lelked. Ismered azt az érzést, mikor rájössz, hogy valaki, vagy valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire úgy istenigazában vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vágy szélviharként tombol benned? Utálod ezt a kicseszett világot, amiért ilyen sorsot juttatod osztályrészül neked, káromlod magadban Istent, s ezért bűntudatod van, mert tudod, ennyit sem érdemelsz, amennyit kaptál, mégis többre vágysz, valami olyasvalamire, ami távol van, elérhetetlen. Elkeseredsz, nem bírnál tükörbe nézni most, mert elborít a szégyen, utálod magad, mert belédhasít, hogy az egész eddigi életed egy pontosan felépített, művészien kimunkált rohadt nagy önámítás. Egy könnycsepp elindul a szemedből, lepereg az arcodon, s mikor megérzed sós ízét, a rettegés olyannyira elborít, hogy nem bírod tovább, felpattansz, kiugrasz ágyadból, szitkozódva elkezded róni a végeláthatatlan köröket a szobádban, csak mégy, közben törni zúzni szeretnél, nekimenni ennek az átkozott szar világnak, megküzdeni vele, harcolni. De nincs esélyed. Tulajdonképpen semmid nincs. Csak a fájdalom, és a hiány. A hiány. Az fáj. Töltöttem magamnak egy italt, kimentem az erkélyre, és rágyújtottam egy cigarettára. A kő jeges hidege égette a talpam, meztelen testembe millió késként kapaszkodott bele a fagyos éjszaka, remegés rázott, a fogaim összekonccantak a pohár szélén, mélyen leszívtam a füstöt, és mint egy eszement, beszélni kezdtem magamban. Őrült vagyok? Igen, azt hiszem, igen. A szél felkapta a hangom, magával vitte, hogy hová, nem tudom, talán fel, a csillagokba, melyek fénye átpislogott a felhők fátyolának apró résein. Ahonnan immár Te vigyázol rám, pedig jobb lenne fordítva. És megint rámtör az a régi régi érzés: SZERETLEK, SZERETLEK ÖRÖKKÉ!     http://www.freeweb.hu/mjd/gyertya/gyertya.php

2007.10.29. 21:08

Mihail Lermontov Imádság Ha sorsom néha megtapos s bú fogja szívem át, elmondok egy csodálatos igéjű mély imát.   Megnyugtató, áldott varázs árad belőle rám, s gyógyít a szent vigasztalás, míg mondogatja szám.   S egyszerre nem fáj semmi sem, gond és bú nem sebez, sírok, hiszek s nehéz szívem oly könnyű, könnyű lesz.   (Áprily lajos fordítása)   Szia Drága. Kívánok nagyon szép estét, és Hetet, még ha egy szomorú napnak is nézünk elé. Szeretettel ölellek Zsóka

2007.10.28. 22:38

Szia Drága.Kívánok szép álmokat,kellemes hetet.puszi.Luna

2007.10.27. 05:24

Szeretettel ölel: anci46

2007.10.26. 20:30

Szia Drága Böbemama! Ezzel a képpel Kivánok, Gyönyörű hétvégét. Vigyázz Magadra. Millió szeretetölelés és puszi. Kéklaguna

2007.10.25. 19:40

Luna.

2007.10.25. 14:31

Azt mondják, egy különleges emberrel  találkozni, akit tisztelsz, >       egy >         pillanat műve. Megszeretni egy nap elég, de az  illető >       elfelejtéséhez >         már lehet, hogy kevés egy élet  Anikó //gportal.hu/portal/anika60/

2007.10.25. 07:25

Levél az ápolónőhöz Lát engem nővérke? Amikor rám néz azt gondolja: mogorva öregasszony, lassú, mindenben bizonytalan, zavart tekintetű, aki mindent lepecsétel amikor eszik, nem felel, amikor maga elégedetlenkedik, aki nem veszi észre, hogy fogytán a kedve, ereje. Olyan, mintha nem tudná mit csinál, minden lépcső magas neki, és nem látja, hová-merre tart. Aki akarat nélkül tűri, hogy mindent, más csináljon vele, etessék, fürdessék és egyebek. Ilyennek lát? Nyissa ki a szemét, nővérke, nézzen rám. Szeretném elmesélni, ki vagyok én, aki itt csendben ül, akkor eszik és iszik, mikor maga nővérke, úgy akarja. Nézzen rám! Tizéves kislány vagyok, akit a szülei úgy szeretnek! Tizenhatéves, csinos lány, aki arról álmodik, hogy majd egy férfié lesz ... Húszéves menyasszony, akinek szíve meglódul a gondolatra is, hogy hamarosan hűséget esküszik, s azt be is tartja. Huszonötéves: kisbabája van, Harmincas: gyerekei cseperednek, önállósodnak. Negyvenes: gyerekei felnőttek, kirepültek a házból. Itt a férjem, még mindig örülünk egymásnak. Ötvenéves koromban? Jönnek az unokák, kitöltik napjainkat, gyerekzsivajtól hangos a ház, újból vannak gyerekeink, a szerelmemnek és nekem. Sötét napok közelítettek, meghalt a férjem. Jövőm a magány, a szomorúság. Az enyéim saját gondjukkal-bajukkal vivódnak, az emlékeimnek élek és a szeretet van velem. Az ember elszürkül, ha öreg és beteg, kicsit tán ütődöttnek is látszik. De hát egy öreg asszony vagyok, bája tűnt és ereje fogyott. Ebben a testben mégis egy fiatal lány lakik! Emlékszem örömeimre. Emlékszem fájdalmaimra! Szeretem és újra átélem az életem, mely olyan gyorsan elröpült. Elfogadom a hideg tényt, hogy semmivel sem tudok szembeszállni. Ha felnyílna a szeme nővérke, sosem csak egy mogorva öregasszonynak látna. Jöjjön közelebb hozzám, nézzen rám!    Ezt a verset egy idős asszony irta, aki hosszú évekig Skóciában egy öregek otthonában élt. A növérek, az ápolók, de még az orvosok is zavartnak tartották. Halála után találták meg ezeket a sorokat. Drága Böbemama! Legyen nagyon szép napod, sok szeretettel gondolok Rád, puszillak: Sissi

[237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1] [Archívum]