Két harcos asszony hónapja

A „május” hónapnév eredete igen zavaros. Eredetileg volt egy görög Maia istennő (a szó maga görögül „anyókát” vagy „dajkát” jelent), akinek Zeusszal volt viszonya, s ebből született Hermész isten. Aztán volt külön a rómaiaknak is egy Maja nevű istennőjük, Vulcanus isten neje, a tavaszi termékenység istennője. Végül volt egy „deus Majus” istennév, ez a „magnus” (nagy) szó fokozásából eredt, és „hatalmas, nagy istent” jelentett, vagyis Juppiternek volt a mellékneve. A Julianus naptárreform idején, ahogy a márciust Marsnak, az áprilist Venusnak, ugyanúgy a májust Juppiternek szentelték, s elnevezték „mensis Majus”-nak. A hozzáfűződő rituálék azonban a két termékenységi istennő kultuszához kapcsolódtak. Így például a római Maja istennőnek május elsején egy vemhes emsét áldoztak ünnepélyes körmenet után, s ezt az emsét elnevezték „majalis”-nak. A középkorban az emseáldozat elmaradt, de maga az ünnepség mint „majális” fennmaradt. Maja istennő neve különben egy más formában is megmaradt. A rómaiak ugyanis „Majestá”-nak (a görög „megista” = legnagyobb) is nevezték, s az eredetileg csupán ennek az istennőnek kijáró „majesta” címet később más istenségekre, sőt földi uralkodókra vagy pedig általában „fenséges” fogalmakra is kiterjesztették. Ez újra egyik példája a címek devalvációjának.

A május hónap első napja különösen termékeny volt babonás és mágikus népszokásokban. Mindenekelőtt a kétféle – a görög és a római – Maia és Maja: az öreg banya és a fiatal tavaszistennő között lejátszódó harc játszik itt szerepet a május elsejét megelőző úgynevezett Walpurgis éjjelének hagyományaiban, amelyeket a keresztény középkor természetesen ismét átalakított a maga képére és hasonlatosságára. Az öreg banya képét a boszorkányok öltik magukra, akik ezen az éjszakán, a Walpurgis éjjelén, szabadon röpködhetnek a világban, mert ilyenkor van a nagygyűlésük a Blocksbergen. S ezen az éjszakán halálra üldözik a fiatal nőt, Walpurgis-Maját, a tűzcipellős és aranykoronás ifjú szüzet. Aki Walpurgist üldöztetése közben megvédi és házába beengedi, azt arannyal jutalmazza az üldözött szent. A szimbolikus harc az öreg boszorka és a fiatal szűz között természetesen nem más, mint a téli hóviharok utolsó erőfeszítése a megújuló szűzi természet ellen. A happy-ending – a természet rendjénél fogva – egyáltalán nem kétséges: az új tavasz diadalmaskodik. Ám ezt meg is kell ünnepelni. Maja-Walpurgis diadalünnepét meg kell ülni, mégpedig azzal, hogy királynővé koronázzák Maját. Ez a „májuskirálynő”-választás rítusa. S a legény, aki őt megmentette, jogfolytonosan „májusi király” lesz. A folyton megújuló természet győzött, tehát fel kell állítani diadalmi jelvényét, a májusfát: a sallangokkal ékített koronájú fatörzset, amelyet a többi legény hiába próbál megmászni. Csak az, amelyiknek először sikerül a diadalmi jelvényt, a hímes kendőt onnan lehoznia, az érdemli meg, hogy párjává legyen a májuskirálynőnek. A természet újjászületésének napja, ünnep, amikor nem szabad dolgozni. Így lesz a május elseje a pihenés napja, amelyet a modern munkásmozgalom is mint ilyet vesz át. S a Walpurgis éjjelén szerte száguldozó boszorkányok és gonosz szellemek ellen nincs jobb védekezés, mint hogy állandóan szólaltatják a harangokat. A katolikus Egyház aztán átértelmezi ezt a szokást is: Május Királynője, Mária istenanya tiszteletére zúgatja május elsején a harangokat. S mivel régebben egész május haván át harangoztak a boszorkányjárás ellen, az Egyház is az egész május haván át Mária tiszteletére húzatja a harangokat: az egész május hónap Mária hónapjává lesz.

Juno istennő hónapja

A június hónap nevének származtatásánál már maguk a rómaiak is zavarban voltak. Egyesek a régi római „Junius”-nemzetség nevéből eredtették, amelynek leghíresebb tagjai: L. Junius Brutus, a római királyság intézményének megszüntetője, továbbá a két fivér – M. Junius Brutus és D. Junius Brutus – voltak, tudvalevőleg Julius Caesar gyilkosai. Miután ez a Marcus Junius Brutus a naptárt reformáló Caesarnak természetes fia volt, lehetségesnek kell tartanunk, hogy az új kalendáriumban róla nevezték el a június hónapot. Amikor azonban ez a Brutus a saját természetes atyját politikai okból meggyilkolta, akkor őt már nem tartották arra méltónak, hogy az egyik hónap az ő nevét viselje, s ettől fogva – főként Ovidiusnak, a költőnek befolyása alatt – Juno istennőről származtatták a hónap nevét. Ovidius kimondottan „mensis Junonius”-nak, Juno istennő havának mondja.

A névnek ez az átmagyarázása annál könnyebben ment, mivelhogy Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Juppiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), hiszen Juno istenasszony Juppiter nővére és felesége volt (a római istenek ebben a tekintetben nem nagyon voltak válogatósak), a házasságnak és a születéseknek védőistennője, azonkívül pedig a csillagos égboltnak is királynője.

Caesar hónapja

A július régi római neve „Quintilis” volt, miután náluk az esztendő márciussal kezdődött, s így a július az „ötödik” (quintus) hónap volt. Amikor azonban Julius Caesar Krisztus előtt 45-ben végrehajtotta a naptárreformot, akkor az ő tiszteletére, miután ő ebben a hónapban született, róla nevezték el ezt a hónapot.

Augustus császár a naptárban

Az augusztus régi neve a rómaiaknál „Sextilis” volt, mert a hatodik (sextus) hónapja volt az esztendőnek. Ez a neve maradt meg még a Julius Caesar-féle naptárreform után is. Amikor azonban Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a nevét is megváltoztatta: miután életének legtöbb szerencsés eseménye ebben a hónapban játszódott le, azért a saját felvett nevével jelölte meg ezt a hónapot. Persze az ő eredeti neve sem volt Augustus. Hiszen Gaius Octavianus néven született. Anyja Julius Caesarnak volt az unokahúga. Amikor aztán Caesar megírta a végrendeletét, abban fiává fogadta Octavianust, aki Caesar halála után rövid ideig csakugyan viselte a „Julius Caesar Octavianus” nevet is. Tizenhét esztendeig tartott, amíg páratlan szerencsével sikerült minden vetélytársát a nyeregből kiütnie. Ekkor látszólagos szerénységből lemondott minden hatalomról, s azt a szenátus kezébe rakta le. A szenátus ennek elismeréséül külön dísznevet szavazott meg neki. Az volt az „Augustus” név.

Az „augustus” szó voltaképpen az „augur”-ra megy vissza, vagyis a madárjósra („avi-ger”), akinek jóslata szerencsét jelent. Célzással a császár példátlanul szerencsés pályafutására, a szenátus „a legszerencsésebb” (augustus) jelzőt találta a legmegfelelőbbnek. Ettől fogva csakugyan ezt a nevet használta Gaius Octavianus Julius Caesar. S ugyanúgy, ahogy Caesar nevéből általában rangjelzés lett „Kaiser”, „császár” és „cár” formában, ugyanúgy lett az Augustus nevéből is rangjelzés: ettől fogva minden uralkodó a „sérthetetlen császári felség” jelzőjéül használta az „Augustus” nevet, a császárnék pedig az „Augusta” nevet kezdték viselni. A név maga mégis az „augusztus” hónapnév formájában maradt meg leginkább elevenen az emberek nyelvhasználatában.

Szeptember 13. – szerencsétlen nap

A szeptember a régi római naptárban a hetedik hónap volt („septem” = hét), s ezt a nevét megtartotta akkor is, amikor már a kilencedikké lépett elő. E hónap (a hetedik hónap) 13-ik napja különösen szerencsétlen hírű volt a régi Rómában, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, Magyarországon főként szeptember utolsó napjának van rossz híre a nép között: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert akkor a vetés zöld marad és nem érik be.

Emlékezzünk meg ezzel kapcsolatban magának a „septem” szónak az eredetéről. A rómaiak a görögöktől vették át a hetes szám (hepta) nevét. Ez a görög hetes szó pedig a „hepo” igéből eredt, amelynek jelentése: „követni”, „ujjal rámutatva követni, üldözni valakit”. Amikor ugyanis még az ujjakkal való számlálás dívott a görögöknél, az egyet a bal kéz hüvelykénél kezdték, ötös volt a bal kéz kisujja; a jobb kéz hüvelyke volt a hatos szám, s így a jobb kéz mutatóujja lett a hetes. Ezzel a mutatóujjal, a heptával lehetett valakit megigézni, rámutatva őt követni, üldözni. A hetes számjegy tehát voltaképpen azt jelenti, amire „rámutatunk”, amit az ujjunkkal „követünk”, „üldözünk”.

A kampós hónap

Az október a nyolcadik hónap volt a régi római naptárban („octo” – nyolc). A latin szó ismét a görögből eredt, ahol az „octo” az „ogkosz” tőre megy vissza: ez pedig „halott kampó”-t jelent – a jobb kéz középső ujja csakugyan ilyen kampóhoz hasonlatos.

A halottak hónapja

A november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál („novem” = kilenc). A „novem” a görög „ennea”, „enneva” származéka, ez viszont a „neosz-neá”-ból eredt, s ez azt jelenti, hogy „új, félig felnőtt, tapasztalatlan” – eléggé plauzibilis megjelölése a jobb kéz gyűrűsujjának.

November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje volt.