A Szerencse-Isten

Ami mármost a január szó eredetét illeti, tudnunk kell, hogy az óitáliaiaknak volt egy pásztor-királyuk, akit Zan néven tiszteltek. Ezt a latin nyelv későbbi alakulása éppúgy Janná formálta át, mint ahogy az ugyancsak Z-vel kezdődő Zeus paterből idővel a latinban Juppiter lett. Ezt a Zan vagy Jan királyt a mitológia ősi törvénye szerint a későbbi korok istenné avatták át, s kettős fejjel – egy szakállassal és egy szakálltalannal – ábrázolták, amelyek tarkójukkal illettek egymáshoz. Ez a kettős fej (a biceps) a Napot és a Holdat, a nappalt és az éjjelt, illetve a kettő egyesülését kívánta ábrázolni. Később a szakálltalan fej is szakállassá vált, s most már úgy magyarázták, hogy Jan isten-király voltaképpen őrszem, amely előre is, hátra is figyel, éjjel-nappal őrzi a házak ki- és bejáratát. Minélfogva a kapukat most már „janua”-nak, Jan isten hajlékának tisztelik. Kultuszát Numa Pompilius, a legenda szerint Krisztus előtt 715–672 között uralkodott római király, aki a rómaiak egész vallási életét megszervezte, építette ki. A monda szerint Jan isten-király egykori palotája az egyik római dombon állott, amelyet az ő tiszteletére Janiculusnak neveztek el. Numa a Jan isten kultuszát még tovább fejlesztette, amennyiben a római Forumot, amely jelképesen a latin népcsalád otthona volt – hiszen itt égett a latinok örök házi tűzhelye –, odavezető kapukkal építette körül. Ezek voltak az úgynevezett „jani”, vagyis Janus-ívek. A legrégibb ilyen Janus-kaput, amely a téglaégetőhegy aljában a Suburrából (vagyis az Alvárosból) a Forumra vezetett, különleges Janus-kultusz székhelyévé tette. Itt állították fel az isten ércszobrát, s ennek a kapunak mélységes szimbolikus jelentőséget adtak a római nép életében. Ha ugyanis a római haderők kivonultak a városból az ellenség elé, akkor ezen a kapun keresztül meneteltek kifelé. Ilyenkor ki kellett a szimbolikus kapu szárnyait nyitni. A nyitott Janus-kapu háborút jelentett tehát. Márpedig igen rossz előjel lett volna, ha ezt a kaput bezárják, mielőtt a hadsereg visszatért. A háborús állapotot tehát általában a nyitott kapu, a békét a zárt kapu jelentette.

Janus isten-király (akinek nevéről és foglalkozásáról később általában minden kapust „janitor”-nak neveztek) ilyenformán minden kezdésnek, minden kezdetnek lett a szerencseistene. Idővel például már a világegyetem teremtőjének is őt tartották, és mindenesetre az emberi születés védőjévé is őt tették meg. Feleséget is adtak neki, Dea Jana, vagyis Diana, a Hold istennője személyében.

Mint a kezdések védőistene, a hajnali órákat neki szentelték, s elnevezték Pater Matutinusnak (a Hajnal atyjának). Numa Pompilius pedig, amikor az addigi tíz hónapos évről áttért a tizenkét hónapos évre, az esztendő első hónapját is neki szentelte, „Mensis Januarius” néven. (A tíz hónapos esztendő emléke pedig továbbra is megmaradt: az év négy utolsó hónapját máig is „hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik”, vagyis „Septem, octo, novem, és decem” számjegyű hónapoknak hívjuk). Mi már csak röviden „január”-ként ismerjük, s közben elfelejtkezünk az öreg latin szerencseistenről, akinek hónapja főként a házasságkötésekre volt alkalmas, amiért is az attikai görögök a januárt egyenesen „gamélion”-nak, „nászi hónapnak” nevezték. A januárban született gyermekek pedig örököltek valamit a régi misztikus Szerencse-Istentől: a pennsylvaniaiak szerint az ilyen gyermekek különösen hajlamosak arra, hogy léleklátókká legyenek.

A tisztulás hónapja

A február valamikor az év utolsó hónapja volt, s ezért ragasztották hozzá a szökőnapokat. Az év utolsó hónapjában pedig illett az embereknek maguknak is megtisztulniok, másrészt az elhunytak tisztulását is elősegíteniök. Ezért a hónap második felét az ilyen tisztulási ünnepek jellemezték. Innen származik a „február” név is. Bármennyire közelfekvő lenne is a láz latin nevével, a „febris”-szel kapcsolatba hozni ezt a rendszerint egészségtelen, nedves hónapot, a szó mégsem innen, hanem a „fibrá”-ból (a németben ugyanez a különbség megvan a lázat jelentő Fieber és a bőrhulladékot jelentő Fiber között), a bőrrostok nevéből ered. Mégpedig egy igen furcsa latin népszokás kapcsán, amely a tisztulással, főként az asszonynép megtisztításával függ össze.

Február 15-én ülték a rómaiak a Lupercalia ünnepét, amelyen rendszerint egy kecskebakot vagy hím kutyát öltek le áldozatul. Az ünnep végén a kecskebak lefejtett bőrét szíjakra hasogatták, s aztán ezekkel a szíjakkal a kezükben végigrohangászták a várost, s ahol nőre bukkantak, a szíjjal végigvágtak rajtuk. Ezeket a szíjakat fibrának (bőrhulladéknak) hívták, majd általában minden, az ünneppel kapcsolatos tisztulási eszközt „fibruá”-nak vagy „februá”-nak hívtak. Külön igét alkottak ebből a szóból: „februo”, annyit jelentett, hogy „tisztít” (persze vallásos értelemben), „meglakol”, „elégtételt ad”. Sőt a mithomán rómaiak természetesen külön istenséget is alkottak a szóból, Februus istent, az elhunyt lelkek vagy általában az alvilág istenét, akit aztán a görög Plutóval azonosítottak. Ennek az istennek szentelték aztán általában a „tisztulás” (vagyis más latin szóval: a „purgatorium”) fogalmát.

A Mensis Februarius, vagyis a „tisztulás hónapja” – a dolog természetéből folyóan – általában a nők hónapjává lett, amelyben a férfinak „elégtétellel” tartoztak a maguk természeti gyengesége miatt. Ezek az összefüggések aztán általában termékenységi hónappá tették a februárt, s az ekkor ült Lupercalia-ünnep is ilyen értelmezést kapott.

Az Egyház, mint minden antik hagyatékba, ide is bekapcsolódott, illetve szublimálta az átvett régi fogalmakat. Február másodikán üli meg a „Boldogasszony tisztulása” ünnepét (a gyertyaszentelőt, amelyet 494-ben Gelasius pápa alakított át a Lupercaliákból, éspedig abban a fogalomkörben, hogy Szűz Mária a Krisztus születése utáni negyvenedik napon ment a főtemplomba, hogy tisztulását égő gyertya mellett ülje meg). Ám az Egyház általában februárra keltezte a legtöbb női emléknapot (a németek egyes helyeken még ma is „Weibermonat”-nak hívják a februárt). Erre a hónapra esik ugyanis Brigitta, Anna-Mária (a terhes asszonyok védőszentje), Veronika, Agáta, Dorottya, Apollónia, Skolasztika, Eufrozina, Eulália, Katalin, Juliana, Eleonora, Irén, Margit és Valpurgisz emléknapja.

Az angolok is Wives–Fest–Day-nek hívják február másodikát. A népszokások pedig Európa-szerte tipikusan asszonyhónappá avatják februárt. A vénkisasszonyok hátára ajtószárnyat kötnek, s úgy kergetik őket végig a falun. A lányok kiállnak a kapukba, s úgy várják a kezükben szíjjal futkosó legényeket: odatartják a hátukat vagy tenyerüket, s ettől a szimbolikus veréstől termékenységet vagy legalábbis férjet remélnek. Külön asszonyünnepeket is ülnek sok helyütt ebben a hónapban, s az ilyen ünnepekről a férfiakat szigorúan kizárják. Azok csak estére kerülhetnek elő, vacsorához, amelynek végével az asszonynép ölébe veszi a férfiját, s elviszi az asztaltól, ha bírja, egészen az ágyig.

A háborús hónap

Abban az időben, amikor az év még tíz hónapból állott, az év első hónapja a

március volt. Illett, hogy ezt, a Rómát alapító Romulus király legendás atyjáról, Marsról nevezzék el, akinek neve ezt jelentette: „a ragyogó”, „fényes”, s így nyilván valamilyen Napistenség lehetett, a tavasznak, vagyis a természeti év kezdetének istene. A március hónap első napját tartották az ő születésnapjának, s papjai, a Salii ezen a napon fegyvertánccal ünnepelték névadó istenségüket. Ezek a papok éppen erről a táncról, az ugrálásról kapták nevüket: („salio” latinul a. m. „ugrál”, „táncol”), tehát olyasféle szerzet lehettek, mint a mohamedánoknál a táncoló dervisek. Ősrégi dalaiknak, amelyeknek szövegeit már ők maguk is alig értették, néhány töredéke megmaradt: ezek a legrégibb latin nyelv ismert maradványai.

Mivel a rómaiak hadjárataikat rendszerint a melegebb időjárás bekövetkezésével indították meg, közelfekvő volt, hogy a tavaszisten ünnepe egyben a háborúskodás istenségévé is lett: a „ragyogó” Mars hamarosan a harc istenévé lépett elő, akinek fegyvereit éppen ezek a Salii-papok őrizték templomukban, s a tavaszi körmeneteken vagy pedig általában a minden háborút megelőző körmeneteken ezeket a pajzsokat, lobogókat (labarum) hordták körül. Ugyancsak ezeken a tavaszi ünnepeken áldozták fel Mars istennek a föld zsengéit, s ilyenkor ülték meg a Ver sacrumot, a Szent Tavaszt. Az ünnep lényege az volt, hogy Marsnak áldozták a növényzet zsengéjét, az állatok fiatalját s az emberiség ifjúságát, éspedig azzal, hogy a fiatalokat kikergették a Városból, az országból: menjenek maguknak háborúval új hazát szerezni. Több itáliai törzsnek letelepülése az Appennini-félszigeten ennek a Ver sacrumnak volt köszönhető.

Mars születésnapján, a Mensis Martius elsején, megújították az előzőleg eloltott régi háztüzeket is: új, hatalmas, friss tüzeket gyújtottak a tűzhelyeken, s főként a Forum legfőbb tűzhelyén (innen maradt fenn Európa egyes vidékein a tavaszi máglyák gyújtásának szokása). Az új tűzön kenyeret sütöttek, amelyet a katonák – Mars Isten legközvetlenebb hívei – között osztottak szét. Ez volt a Martis-panis, vagy panis Martialis, a katonakenyér, amelyből utóbb a – marcipán lett, vagyis az egyik legfinomabb édességfajta. (Egy másik katonakenyérféle éppen fordított utat tett meg. Ugyanis a régi osztrák időkben volt egy K. k. Verpflegskommission, a hadsereg ellátását irányító bizottság, amely egységes katonakenyeret juttatott a hadseregnek. Ennek a kenyérnek „Kommissionsbrot”, majd rövidebben „Kommissbrot” volt a neve. S mivel rendszerint nem valami ínycsiklandozó eledel vala, azért a bakák általában mindent, ami nem volt jó, „komisz”-nak neveztek el. Amíg tehát a római közember kenyeréből finom csemege neve lett, addig az osztrák ármádia kenyeréből a magyar nép száján a „hitvány” jelzője lett.)

Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség, s ennek megfelelő babonás szokásokat fejlesztett ki márciusban. Így március 15-én, a hírneves „március Idusán” ülték meg Itáliában az Anna Perenna ünnepét, aki eredetileg valószínűleg valamilyen holdistennő lehetett, s ünnepe az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőt dicsőítette. Ebből formálódott ki az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én ünnepélyesen elégettek (nálunk is megvan a nyoma az úgynevezett kiszehordás szokásában), s az olaszok még ma is elégetnek (bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát). Innen aztán persze már csak egy lépés volt, hogy az Anna Perennában egyáltalán valamilyen éjjeli démont, vén boszorkányt lássanak, akit el kell égetni. Következésképpen aztán március 15-e egyáltalán a boszorkányok nagy napja lett, akik ezen a napon kötözött seprűnyélen lovagolnak fel a magas hegyekre (Blocksberg), hogy ott megüljék a „boszorkányszombatjukat”. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok böknapjává.

A szerelem hónapja

Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot, áprilist, Mars kedvesének, Venus-istenasszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Márpedig Venus mellékneve „aprilis” volt. Ez a szó az „aperire”, „megnyitni” (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a „megnyitás”. Mint naptári fogalmat aztán úgy magyarázták, hogy ezen a napon hivatalba lépett konzulok, akikről tehát magát az illető esztendőt elnevezték, hivatalosan „megnyitották” hivatalba lépésük napján, „Aperilis” vagy „Aprilis” elsején az esztendőt.

Hogy a szülést előmozdító s a tavasz újraszületését jelképező Venus asszonynapjából, az április elsejéből, hogyan lett a Bolondok napja, arra nézve igen sok megfejtési kísérlet van; valljuk be, egyik sem meggyőző. Tudjuk, hogy különböző neveket visel ez a nap. Angliában „All fools Day” („minden bolondok napja”), Franciaországban „poisson d'Avril”, (áprilisi hal), Olaszországban hasonlóan „il pesce d'aprile”, Németországban „Narrentag” a neve. A szláv területen egészen az újabb időkig ismeretlen volt ez a népszokás, és nálunk is csak újabban honosodott meg. Az érdekes az, hogy Németországban is csak 1631 óta ismerik. Ha nem lennének bizonyos naptári nehézségek, talán még leginkább az óitáliai Saturnaliákból származott középkori „Bolondünnep”-re lehetne visszavezetni, amelyet a középkorban „festa stultorum” vagy „follorum” néven emlegettek. A baj csak az, hogy ezt a napot, amelynek első nyomát a 12. században fedezzük fel, nem április elsején, hanem december 28-án (az Aprószentek ünnepén) vagy pedig újév napján ülték meg. Mert egyébként sok lehetősége van a kétfajta népszokás összefüggésének. Hiszen a bolondünnepen a diákgyerekek gyerekapátokat, gyerekpüspököket és gyerekpápát választottak, akik a templomokban rendszeres liturgikus szolgálatot végeztek és körmeneteket tartottak. Az ünnep mind szabadosabb formát öltött, mind durvább szövegű dallamokat énekeltek hozzá, sőt már lasciv táncokba is elfajult a dolog. Miután egy időben már nemcsak a gyerekek, hanem az alsóbb szerpapok is részt vettek ezeken a bolondériákon, külön nevet is kapott az ünnep: „festum hypodiaconorum”. A pápák, a püspökök, a francia és a spanyol zsinatok már a 13. század óta tilalmazták ezt a vallást gyalázó szokást, amely azonban továbbra is fenntartotta magát, főként francia földön, úgyhogy a Sorbonne-nak még 1544-ben újabb tiltó rendszabályokat kellett kibocsátania, sőt még a dijoni parlament is foglalkozott vele 1552-ben.

Ismétlem: nem tudom az újévi és az április elsejei bolondnap között az összefüggést rekonstruálni. Mindenesetre feltűnik, hogy az utolsó franciaországi tilalmakkal körülbelül egy időben, 1538-ban jelentkezik német földön egy furcsa népszokás, amely talán átmenetet jelenthetett a kétféle bolondnap között. A mondott évben ugyanis az augsburgi országgyűlés április elsejére nagy valutarendezést tűzött ki: ezen a napon kellett volna a szerfölött megromlott pénzeket új, értékesebb pénzekkel becserélni. Erre a napra óriási spekulációkat akartak a bennfentesek végrehajtani. S amikor aztán az április elsejei valutareform mégis elmaradt, a spekulánsok alaposan ráfizettek manipulációikra, minélfogva közröhej tárgyává lettek. Ettől fogva április elsejét a német területen „az elbolondítás napjának” emlegették.

Az áprilisi tréfa persze nem mindenkor sikerül jól. Éppen Magyarországról van egy 1891-i adatunk, amikor is az ilyen idétlen tréfa ugyancsak tragikus következményekkel járt. Valamelyik magyar vidéki városban két nő, az anya és leánya, öngyilkossá lett, mert egyik ismerősük április elsején levelet írt nekik Budapestről, hogy az itt katonai szolgálatot teljesítő fia, illetve bátyja, haditörvényszék elé került. A törvényszék halálra ítélte a fiút, éspedig azért, mert – lekopott a cipősarka!

Ennél már istenesebb a magyar gazdának az a régi előírása, hogy méheit április elsején vagy pedig április első hetében, lehetőleg szerdai vagy csütörtöki napon eressze ki első röptükre, mert így lesznek méhecskéi abban az esztendőben szorgalmatosak, kövérek és elevenek.