Maha Dani Muththa

Élt egyszer egy öreg ember. Hosszú ősz haja volt és hosszú fehér szakálla. A bölcs szerepében tetszelgett. A falusiak Maha Dani Muththának hívták.
Maha Dani Muththának öt tanítványa volt. A legmagasabbat Indikatu Panehának hívták, vagyis Tűembernek. A legsoványabb volt Kotu Kithaiyya vagyis Pálca. Amelyik kerekfejű volt, azt Polbae Munának hívták, vagyis Félkókusz-arcúnak. A legalacsonyabb volt Rabboda Aiyya, vagyis Pálmaboros csésze. A legegyszerűbbet pedig úgy hívták, hogy Puvak Badilla vagyis Bételszárító.
Az öt különféle diák és a tanítójuk, Maha Dani Muththa boldogan éltek együtt egy kis sár-kunyhóban, melynek kókusz-levélből volt a teteje.
Maha Dani Muththa egy függőágyon aludt. A tanítványai körülötte aludtak a földön. Volt még egy karosszék is valahol, hogy abban üljön a mester.
Maha Dani Muththa azt tanította az öt fiúnak, hogyan éljenek erényesen ezen a világon. Mindegyikük tanult még egy mesterséget is. A magas Indikatu Paneha azt tanulta, hogy kövesse a mestert. A sovány Kotu Kithaiyya volt a matematikusuk. A kerek képű Polbae Muna volt az orvos. Az alacsony Rabboda Aiyya volt az ácsmester. Az egyszerű Puvak Badilla asztronómiával és asztrológiával foglalkozott.
Az egyik reggel Maha Dani Muththa azt miondta:
- Csak öt tanítványom van és mindegyiknek foglalkozása is van. Menjünk a városba és keressünk tanítványokat!
Ígyhát mindenki felöltözött. Vitték a mester sétapálcáját, esernyőjét, bétel-tarisznyáját és sokáig járták a vidéket.
Rájuk esteledett és nem találtak egyetlen tanítványt sem. Elcsigázta őket a végtelen vándorlás. És még meg is éheztek.
- Túl késő van ahhoz, hogy visszaforduljunk - jelentette ki Maha Dani Muththa. Maradjunk egy ambalamában éjszakára.
Kimerülten elcammogtak a legközelebbi ambalamáig.
- Vásároljunk be és főzzünk valamit - javasolta Maha Dani Muththa. - Kotu Kithaiyya, te menj el a legközelebbi boltba és vegyél rizst.
Kotu Kithaiyya elindult boltot keresni.
- Polbae Muna, mondta Maha Dani Muththa. - Vegyél halat meg zöldséget. Azért nézd meg őket alaposan, hogy biztonságosan meg lehet-e enni.
Polbae Muna elment.
- Te pedig, Rabboda Aiyya, építs egy nagy tégla-kemencét, amin főzhetünk.
Rabboda Aiyya elkezdett megfelelő köveket keresni.
- Te pedig szerezhetsz nekünk néhány banán-levelet, az lesz a tányérunk - mondta Maha Dani Muththa Puvak Badillának. Indikatu Panehának pedig azt mondta: - Te velem maradsz és segítsz majd főzni.
Kotu Kithaiyya egy szem rizs nélkül jött vissza az ambalamába.
- Egy centtel drágábban adták mérőjét a rizsnek, úgyhogy azt mondtam, nem veszem meg.
Polbae Muna volt a következő, aki megérkezett. Ő is üres kézzel jött, se halat, se zöldséget nem hozott.
- Amikor olyan halat találtam, amely nyálkásság tekintetében jó volt, az nem volt jó epe tekintetében - magyarázta. - Amikor meg találtam olyat, amelyik epére volt jó, az meg nem volt jó nyálkára. És a zöldségekkel is ugyanez volt. Egyszerűen nem találtam olyan zöldséget, amely teljeséggel biztonságos lett volna.
Rabboda Aiyya kövek nélkül tért vissza.
- Egyszerűen nem találtam még három ugyanakkora követ sem. - mondta. -Ha meg a méretük jó volt, akkor meg göcsörtösek voltak. Ha nem voltak göcsörtösek, akkor meg megint csak a méret nem stimmelt.
Puvak Badilla az asztrológus, aki azért ment, hogy banán-leveleket találjon, szintén dolgavégezetlen jött meg.
- Találtam egy kis banánfa-ligetet, - mondta - de amint elindultam, hogy levágjak egy levelet, egy óriásgyík azt mondta: "sssssss". Ez rossz jel. Úgy értelmeztem, hogy nem szabad levágnom a banán-levelet.
Így esett, hogy aznap este üres gyomorral feküdtek le aludni.
Mennyit tanultak ezek az emberek és még egy vacsorát sem tudtak csinálni maguknak!
Van egy másik történet is Maha Dani Muththáról és tanítványairól.
Maha Dani Muththa egy teknőspáncélból készült fésűvel fésülködött. Egyik reggel, amikor éppen tanító útján járta a vidéket a tanítványaival, a teknőspáncél leesett.
Mind az öt tanuló látta, hogy leesett, de egyikük sem vette fel. Ilyesmit nem tanultak a könyveikből. Követték a mesterüket és azon vitatkoztak, vajon fel kellett volna-e venniük.
Maha Dani Muththa éppen a kendőjét vette elő, hogy megtörölje az arcát. Akkor vette csak észre, hogy hiányzik a fésű.
- Láttátok a fésűmet? - kérdezte.
- Láttuk, hogy leesett.
- Mért nem vettétek fel?
- Azt nem tanítottad nekünk, hogy leesett dolgokat fel kell venni.
- Ostobák! - kiabált Maha Dani Muththa. - Vegyetek fel mindent, ami leesik!
A tanulók elővették a füzetüket és feljegyezték a mester tanítását. "Ostobák! Vegyetek fel mindent, ami leesik!"- írták mind a füzetükbe.
Éppen erős szél cibálta meg a fák ágait. Hullottak a levelek, mint a záporeső. A tanítványok egymás hegyén-hátán tülekedtek és vették fel a leveleket.
- Most meg mit csináltok - kérdezte Maha Dani Muththa.
- Azt mondtad, mester, vegyünk fel mindent, ami leesik.
- Gyertek ide, ostobák! Most elmondom nektek, mit kell felvenni. A mester fésűjét, a kabátot, a szárongot, az esernyőt, a tarisznyát, a sétapácát kell felvenni. Ezek azok a dolgok, amelyeket fel kell venni, ha leesnek.
Miután ezt kijelentette, továbbment, de hamarosan elesett egy sár-tócsában. A tanítványok elővették a füzetüket, hogy megnézzék, mi a teendő. Ott egy szó sem volt arról, hogy a mestert is ki kell húzni a sárból.
- Mért nem segítetek? - kiáltotta Maha Dani Muththa.
- Nincs benne a füzetünkben - mondták a tanulók.
- Ostobák! Írjátok le! Ha a mester a sárba esik, ki kell húzni.
Ígyhát a tanítványok boldogan kihúzták szeretett mesterüket.

A három kérdés

Egy ember, aki éppen átutazóban volt egy bizonyos országban összeakadt a város egyik polgárával. A külföldi azt kérdezte a helyitől:
- Hogyan kormányozza a királyotok az országot?
- Hibátlanul, amennyire én tudom - felelte a helybéli.
A külföldi gunyoros mosollyal azt mondta:
- Tud-e a királyotok erre a három kérdésre válaszolni? Hol van az ország központja? Mennyi csillag van az égen? Milyen mesterséges az, amellyel a Dévák királya a világot teremtette? - azzal továbbment és magában kuncogott a három jól sikerült kérdésen.
A helybéli ember megérkezett a királyi palotába, és tájékoztatta a királyt, arról, három dologról szeretne információt a külföldi.
- És miféle három dologról? - kérdezte a király.
A férfi pedig határozottan elmondta:
- Hol van az ország központja? Mennyi csillag van az égen? És mi volt a munkája a Dévák királyának?
A király hivatta a területi tanácsosokat, a rate mahatmaya-kat, és feltette neki ezt a három kérdést.
- Nem tudjuk, királyi felség.
- Nem tudják! Lefejezni ezeket a tudatlanokat! - parancsolta feldúltan a király és hívta a raja gurunanse-t. Valószínűleg ő volt a tanácsadó a szellemi dolgokban. A király megint feltette ugyanazt a kérdést.
A raja gurunanse azt felelte:
- Felség, ezt most nem tudom megválaszolni. Holnap tudatom veled a válaszokat.
A guru hazament, ágyba feküdt és csöndben ott is maradt, egy szót sem szólt senkihez. A guru pásztora, aki éppen a kecskékre vigyázott észrevette az ágyban fekvőt és azt kérdezte:
- Uram, mért van ebben az órában ágyban?
A guru komoran azt felelte:
- Lefejezték a területi tanácsosokat, és a minisztereket. Holnap engem is lefejeznek.
- De miért? - kérdezte zavartan az ifjú. - El kell mondania, miért.
- Ha nem tudom megmondani a királynak, hogy hol van az ország középpontja, mennyi csillag van az égen és hogy miféle mesterséget űzött a Dévák királya, végem van.
Az ifjú hamiskásan mosolygott:
- Minek aggódik annyira? Holnap a maga kedvéért megmondom a választ.
Másnap reggel raja gurunanse felöltözött és a pásztorfiú kíséretében bement a palotába. A király ismét feltette neki a három kérdést.
A guru közömbösen azt felelte:
- Mibe kerül nekem egy ilyen kérdésre felelni? Még a kecskepásztorom is tudja a választ. Gyere, fiú, mondd el a királynak!
A fiú a földbe döfött egy botot és azt kiáltotta:
- Nézzétek! Itt van az ország középpontja! Mérjétek meg a négy negyedét az országnak és ha úgy találjátok, hogy az eredmény nem jó, jogotokban áll lefejezni engem!
A király tudta, hogy ezúttal veszített.
- Ami pedig a csillagokat illeti az égen - mondta a fiú és a földre dobta a válláról a kecskebőrt. - Számoljátok meg rajta a szőrszálakat, és ha végeztetek, akkor a csillagokat az égen! Egyenlőnek kell lenniük, a fejemet rá!
A király meghökkent.
- És a mesterség, amelyet a Dévák királya űzött?
- Így nem fogom elmondani - mondta a fiú a fejét csóválva.
- Hát akkor hogyan fogod? - kérdezte a király.
- Ha felöltöztetsz királyi ruhába, a koronát a fejemre rakod, a kardod a kezembe adod, és leültetsz az Oroszlán Trónusra, akkor elmondom.
- Fürödj meg előbb - parancsolta a király. Amikor megmosakodva és felfrissülve visszatért, a király felöltöztette és leültette a trónra.
A pásztorfiú a pribékekhez fordult, akik ott álltak mellette, a királyra mutatott és azt mondta:
- Gyerünk! Ez itt annyi ártatlan embert végzett ki, fejezzük le őt is! Nézzétek! Ez valójában a Dévák királyának a mestersége!
Az ostoba királyt lefejezték, a pásztorfiú és a király guruja pedig közösen kormányozták az országot, és sok jót tettek... önmagukkal.

Kumaradasa, a költőkirály

Van egy mese, amely hosszú évszázadokon át fennmaradt, egy királyról, akit Kumaradasa-nak hívtak. Mugalan király fia volt, azé a Mugalané, aki hosszú ideig harcolt Kasyapa nevű fivérével, amikor az megölte az apjukat, majd a Siigiriya-i sziklapalotába menekült.
Mugalan ösztönözte az irodalom és általában a művészet támogatását, a békés időszakban volt ez, miután trónra került. Nem csoda, hogy kiderült, a fia is tehetséges költő.
Kumaradasa király írta a Janaki-harana című poémát, amely a Valmiki-legendán alapul, Rama és Sita történetén, amelyet Bhoja királynak küldtek Indiába, hogy bírálja el. Szanszkritul írták pálma-levélre.
Bhoja, aki tanult ember volt megpillantotta a Srí Lanka-i költészet éles gyémántját a Költőkirály verseiben. A Királyi Elefánt farkára kötötte Kumaradasa kéziratát és körbehajtatta az állatot a főváros utcáin.
Kalidasa, Bhoja birodalmának egyik kitűnő költője szerette volna látni a verset, amelyet olyan ünnepélyesen mutattak be. Annak ellenére, hogy csak a kezdő sorát látta a versnek, annyira felizgatta, hogy a fejéhez erősítette a kéziratot és körbehordozta az utcán. Később, amikor a Janaki-harana összes szanszkrit versét elolvasta, Kalidasa Srí Lankára utazott, hogy személyesen találkozzon Kumaradasa királlyal. Hosszan tartó barátság virágzott ki a szívükben. Ez még nem az a korszak volt, amikor egy költő zsoldosokat bérelt fel, hogy a riválisát elfogják. Nem volt rivalizálás. Nem volt versengés. Csak a tehetségek egymás iránti tisztelete.
Kalidasa Kumaradasa udvarában szállt meg. Hamarosan kitanulta a szingaléz nyelvet és szingaléz költeményeket kezdett írni.
Egy napon, amikor Kumaradasa Matarába látogatott, egy befejezetlen vers két sorát írta fel a hálószobájában. Ezen kívül még azt írta fel, hogy az a személy aki kielégítően be tudja folytatni tudja az első párverset, királyi jutalomban részesül.
Nem volt kétsége afelől, hogy barátja, Kalidasa, aki a napokban készült Matarába látogatni, majd ugyanazt a lakosztályt választja.
Amint várta, Kalidasa megjött és írt még két csodálatos sort a vershez, befejezte a költeményt. Kalidasa is tudta, hogy barátja, a király észreveszi majd, hogy ő írta a verset.
De aztán egy asszony azt állította, hogy ő írta a verset. Titokban megölette Kalidasát, hogy ő kapja meg a jutalmat.
Kumaradasa király felismerte barátja művét és kerestette Kalidasát, hogy átvehesse a díjat. De senki sem találta meg őt. Kétségbeesetten kereste őt a Királyi Gárda. Végül csak a holtteste került elő.
A Kumaradasa elhamvasztatta barátját, olyan gyász - szertartás keretében, amilyen a királyoknak jár. Azután, ahogy a lángok egyre magasabbra csaptak, és elemésztették legkedvesebb barátja testét, Kumaradasa az emberek legnagyobb rémületére a halotti máglyára vetette magát, együtt égett el testi - lelki jó barátjával.
Kumaradasa csupán kilenc évig uralkodott. Elfeledkezett róla, hogy ő nem egy egyszerű ember, az élete a népé. Lankának szembe kellett néznie egy nemes és intelligens király elvesztésével. Az örökösét, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy átvegye a hatalmat, nagybátyja emberei néhány hónap múlva eltették láb alól.
A legtöbb király, aki Kumaradasát követte a trónon puhány és gyengekezű volt, ezért a szigetország számára még nagyobb tragédiát okozott Kumaradasa váratlan halála. De a népmeséinkben tovább él. Talán már csak a tudósok ismerik a Janaki - harana című verset, amelyet a mi művészkirályunk írt.

Buddhadasa, az orvoskirály

Sok-sok évvel ezelőtt, időszámítás után 341 és 370 között Srí Lankának volt egy Buddhadasa nevű királya, akinek a neve azt jelenti: Buddha követője. Ez valószínűleg a beceneve volt, mert nagyon vallásos volt. Úgy is nevezték őt, Vaidya Raja, az orvoskirály.
Azt beszélik valahányszor egy hatalmas elefánton körbejárta a királyságát, nemcsak a királyi jelvényeket vitte magával, de az orvosi műszereit is. Egyformán értett az emberi lények és az állatok gyógyításához. Ma már csaknem sehol a világon nincsenek savan -ok, akik egyszerre lennének belgyógyászok, sebészek és állatorvosok, szóval általános orvosok akik ezt a sok szakmát egyesítik magukban. Buddhadasa még túl is szárnyalta őket. És még azon kívül király is volt. Bizonyított tény, hogy az orvostudomány és a sebészet mindennapos alkalmazása Buddhadasa király idején vette kezdetét Srí Lankán.
Évszázadokon át nemzedékek adták tovább egymásnak a történeteket Buddhadasa csodálatos gyógyításairól. Azt mesélik, egy nap az elefántján elment a fürdőbe Anuradhapurába a Tissa - wewa-i víztárolóhoz. Észrevette, hogy egy királykobra nyújtózkodik egy hatalmas termesz - váron. A király látta, hogy a hüllő olyan egyenes, mint a babkaró, megfeszül a fájdalomtól. A király leszállt az elefántról és megszólította a hüllőt nagy együttérzéssel a hangjában:
- Látom, hogy szenvedsz. Segítenék neked. De ha megharapsz hirtelen haragodban? Hogyan érjek hozzád úgy, hogy ne ejts rajtam sebet?
A kígyó úgy látszik megértette. Ezért megmozdult, a fejét mélyen a termesz-vár lyukába dugta és azután nyugton maradt. A király elővette a műszereit, megnyitotta a kígyó testét, eltávolította a fertőzött részt, gyógyító balzsammal bekente a sebet és bekötözte.
Van egy másik történet is, arról, hogyan gyógyított meg a király egy szerzetest, aki egészen belerokkant a reumába. A specialisták, akikhez korábban járt, félrekezelték. A szerzetesek nagyra tartották a királyt és ő bevetette minden gyógyító tudományát. A szerzetes meggyógyult és újra megtanult járni.
A Mahavamsa feljegyzett egy másik történetet is. Egy ember, amikor a tóból ivott lenyelt néhány ikrát. Egy béka bemászott az orrába, eljutott egészen a fejéig és ott kikeltette a tojásokat. El lehet képzelni micsoda kuruttyolás és rágcsálás volt a fejében. A király ügyesen bánt a szikével és vágást ejtett a beteg fején, kihúzta a békákat és lezárta a sebet és gyógyító balzsamot tett rá, hogy gyorsabban gyógyuljon. És kész.
Egy másik történet.
Megint a szokásos körútját tette meg a királyságában Buddhadasa, amikor észrevette, hogy egy ember őrjöngve üti a földet és átkokat szór a királyra. Buddhadasa képtelen volt megérteni, hogyan gyűlölheti őt ennyire valamelyik alattvalója, amikor annyi mindent tett értük. Megkérte az egyik miniszterét, kémlelje ki, miért haragszik rá ennyire ez a leprás.
- Előző életemben ez a király a szolgám volt - mondta a leprás. - Most meg itt parádézik az orrom előtt és ingerel. Lefokozom és megölöm!
A miniszter azt mondta neki:
- Én is meg akarom öletni a királyt. Gyere a házamba! Talán segíthetsz nekem.
És a férfi elment a miniszter házába. Fejedelmi lakomát tálaltak elé és egy belgyógyász szakértő jött, hogy kezelje. Hamarosan helyreállt az egészsége. Kedélye szintúgy. Azután a miniszter felvilágosította arról, hogy az ember, akinek a vendégszeretetét élvezte, és aki meggyógyította a király parancsára cselekedett.
Eleinte nem akarta elhinni, hogy ez igaz. De azután fokozatosan hűséges alattvaló vált belőle. Amikor egyszer az a rémhír terjedt el, hogy megölték a királyt, a férfi belehalt a szomorúságba.
Nem csoda, hogy a nép úgy tódult Buddhadasa palotájába, mint egy járóbeteg-rendelésre. Amikor már nem tudott mindenkivel foglalkozni, kórházat építtetett és orvosokat képzett és alkalmazta őket minden nagyobb faluban. Gyakran személyesen ellenőrizte a kórházakat, hogy jól bánnak-e a páciensekkel. Sőt még ennél is tovább ment, orvosi könyvet írt az utókornak, a címe Sarartha Sangrahaya volt, ebből kellett tanulniuk az orvosainak. Szanszkrit nyelvű volt, de elkeveredett, amikor Price "Textbook of Medicine" című könyvével helyettesítették.
Ezen kívül Buddhadasa otthonokat alapított a mozgássérülteknek, vakoknak, gyógyíthatatlan betegeknek és gondoskodott róluk. Mégis az emberek azt hiszik, hogy Victoria királynőnek kellett eljönnie ide ahhoz, hogy ilyen intézmények legyenek. Nem maradt emléke Buddhadasának, ami elitünk még csak nem is hallott róla, kivéve azt, aki orientalisztikát tanult. De a falusi emberek sárkunyhóikban üldögélve vagy naplemente után állandó találkozóhelyükön büszkén beszélnek a mi dicső múltunkról és hódolattal emlékeznek meg a mi orvos-királyunkról Buddhadasáról.

VÉGE!